Mészáros Viktor — Bozsár Judit: Élni kertben, állatokkal, boldogan

(részlet)

 

ÚJ ÉLET

Nem, ez most nem valami régi téeszről szól, hanem két emberről.

’97 őszén összeomlott minden, amit addig élet címén építettem magam köré. Szikla helyett futóhomoknak bizonyult a csipkés-tornyos váram alapja. Negyvenöt évesen meg akartam halni, de nagyon. Ám a tény, hogy a gyors egymásutánban elkövetett mindhárom nekifutásom közben vagy közvetlenül utána harsányan segítségért kezdtem visítozni, az egyértelmű jelzés volt az agyam hátsó részébe száműzve duzzogó kicsi, zöld kőevőnek – én így hívom az örökké éber, hűvös és józan rációt, akire mindig szenvedélyesen utáltam hallgatni, pedig mindig jelen volt-van, és soha egy percre be nem fogná a pofáját a nyavalyás, mindig minden kicsi és nagy döntésembe beleugat, alig győzőm elengedni a belső fülem mellett a rikácsolását, pedig ha sűrűbben hallgatok rá, ma zöldséges lehetnék Óbudán vagy szerzetespap tanár Pannonhalmán, esetleg IT-fejlesztő matematikus Új–Zélandon.

Szóval, jelzés jött a kicsi, zöld kőevőnek, aki nyomban lefordította, és továbbadta nekem: – Hagyd abba a bohóckodást, fiam, napnál is világosabb, hogy nagyon szeretsz élni! Akkor pedig szedd össze, amid megmaradt, és élj! Menet közben majd keresünk valami értelmet is a dolognak.

Meglehetősen kelletlenül ugyan, de engedelmeskedtem neki. Az elhatározást pedig tettek követték. Az egymásból következő első kettő volt toronymagasan a legfontosabb: asszonycsere (képtelen vagyok egyedül élni), teljes életmódváltás. Az asszonycsere félig meg volt már oldva, és nem az én kezdeményezésemre, ha tetszik érteni. A másik fele pedig úgy nyert megoldást, hogy a kórházból történt kijövetelem másnapján telefonon megkerestem négy kedves, régi barátnémat, akiket addig (holmi roppant beteges és indokolatlan női féltékenyég csillapítása érdekében) évek óta intenzíven hanyagoltam már. A négy barátné egytől egyig örült, hogy ismét hall felőlem, és részvevően reagáltak a nyitó mondatomra is: – Szia! Képzeld, tönkrementem! – Ezután a négyből három kedvesen, hosszan elbeszélgetett velem a telefonban. A negyedik, Bozsár viszont autóba ült, és átjött hozzám az esti csúcsforgalomban, Angyalföldről az Alagút mellé, Budára. A kedvességét viszonzandó, olyan vastag, sűrű, bűzös sugárban hánytam az arcába az önsajnálatot és a csalódott, elárult férfiak összes hülye kliséjét, hogy attól minden más korunkbeli (pláne, egyetemet végzett) nő a világ végére menekült volna előlem, de Bozsár még egy bő óráig hősiesen ottmaradt, kvázi, „tartotta a homlokomat”, míg kiürítettem mindent, ami a lelkemet megfeküdte, majd megbeszélt velem egy állatkerti randevút a következő hétre, és hazaladázott a novemberi estében.

Egy hét múlva, hosszas várakozás végén az Állatkert elől telefonált: elfelejtettem elmenni. Ekkor hozta meg azt a döntést, ami immár tizenötödik éve élénk vita tárgya közöttünk, mi szerint vajon az élete legostobább vagy legbölcsebb húzása volt-e (én az utóbbi álláspont híve vagyok): a szájára toluló mondatokat visszanyelve, szegény, halott anyámat egyszer sem említve megállapodott velem, találkozzunk ugyanott, ugyanakkor, egy hét múlva.

Nagyon szégyelltem magam, így bevésődött az új időpont: akkor már nem felejtettem el odamenni. Nagyot sétáltunk, dumáltunk, teáztunk ott, az Állatkertben. Élveztem. És elkezdődött egy teljesen konvencionális udvarlás: állatkert, étterem, múzeum, vizitek oda és ide. Egy margitszigeti séta alkalmával vetettem fel félénken, hogy járhatnánk-e, ugyanis nagyon kellemes, laza, megnyugtató társaságnak találtam Bozsárt. Ő jól megnézett magának, aztán azt mondta: – Egyetlen mondatra várok tőled. Ha azt kimondod, lehet róla szó.

– Szeretlek! – hazudtam nyomban az obligát hülyeséget, és ahogy kell, meg is kaptam rögtön a kinevetést. Jó másfél hónapig kellett találgatnom, közben gondolkodtam is erősen, hogy mi a fenét akarhat tőlem ez a nő. Végül Dobogókőn, az uszodában találtam olyasmit mondani (nyilván mérgemben), ami értelmében megfelelt a Bozsár várta Nincs szükségem rád! mondatnak. 2012 októberében írom ezt, nemsokára tizenöt éve lesz hát, hogy a karomba tempózott, majd hazafelé az autóban megmutatta a hetek óta magával hurcolt fogkeféjét is. Nem tettem ki Angyalföldön, vittem haza.

Bozsár érkeztével elodázhatatlanná vált a teljes életmódváltás is. Villámgyorsan leszoktatott az altatókról: már nem hiányoztak, hogy ő ott volt. Augusztusban állásba mentem, végre taníthattam kedvemre, lehettem a kezdődő jómódját rettegve féltő, botcsinálta vállalkozóból éhbérért dolgozó, gyógyuló lelkű közalkalmazott. Bogár, majd Lilike érkeztével újra kutyákat sétáltathattam a Vár alatt és a Tabánban. Nagyon sokat nevettünk az őrült világon is, magunkon is, igen gyorsan kiderült: rengeteg dologban annyira egy húron pendülünk, hogy többször egyszerre mondjuk ki ugyanazt a gondolatot. A változás akkor lett teljes, amikor sikerült eladnunk a lakásomat: én a rezsijét bírtam egyre kevésbé, Bozsár pedig világéletében kertes házra vágyott. Vörösváron meg is találtuk, 2000. januárjában bele is költöztünk, és amikor már be is laktuk, Bozsár végre megkérte a kezem.

A megkérésnek, majd az esküvőnek, persze, volt előzménye.

Az együttélésünk második reggelén lakáskulcsot adtam neki – azon még csak nagyon meglepődött, hanem amikor a második együtt töltött hónap végén felvetettem, hogy összeházasodhatnánk, úgy megijedt, hogy sikerült (az ezerből akkor először) halálra sértenie:

– Te hülye vagy?

Mérgemben azt találtam, mondani, hogy jól van, fogja majd még ő akarni a házasságot, de megígérem, hogy hat kerek hónapig kell rimánkodnia, mielőtt elveszem. Becsületére legyen mondva, hősiesen megfelelt a feltételnek. Mindent megszervezett, megbeszéltük, hogy (a bennünket kezdettől házaspárnak tekintő helyi pletyka elkerülése érdekében) a szomszéd falu önkormányzatánál kelünk egybe, két faluval arrébb pedig egy kitűnő szlovák specialitásokat kínáló, elviselhető árakkal dolgozó étterem várt ebéddel.

Amikor felvirradt a nagy nap, az esküdni készülő nőhöz illően szikrázóan ideges Bozsár felvetette, hogy a menyasszonyi csokor beszerzése a vőlegény feladata. Eltalpaltam, addig se legyek láb alatt, és noha éppen azt ugyan nem kaptam meg, amit ő akart, de szerintem eléggé hasonló volt a hazavitt csokor. A ruhájához kellett volna passzolnia, vagy mittudoménmár, szerintem passzolt, szerinte nem. Már indultunk volna, amikor az ajtóban egy utolsó ön- és vőlegényellenőrzésen úgy fennakadtam, mint a pinty.

– A cipőd! Hogy néz ki a cipőd?
– Mi van vele?
– Koszos! Pucold ki!
– Éééén? – képedtem el őszintén. Harminc éve éltem már együtt különféle nőkkel, két hónapnál tovább soha egyedül, előtte pedig sokáig volt nagymamám: cipőt pucolni, mosógépet kezelni, tésztát dagasztani, ezek túl magas tudományok voltak nekem. (Csak megnyugtatásul mondom: azóta megnevelt a feleségem, ma már profi módon pucolok cipőt!)

Bozsár elkeseredetten megrázta a fejét, lecsapta a csokrot, és hátrasietett a cipőpucoló dobozért. Visszahozta, ledobta a lábam mellé a kőre, majd a menyasszonyi ruhájában elém térdelt, felnézett a szemembe, és nagyra tátotta a száját...

A hölgyolvasók nyilván tudják, mi jön, csak az uraknak mondom hát: tévedni tetszenek, most nem AZ következett. Bozsár olyan plasztikus tömörséggel, egyetlen szóismétlés nélkül, folyamatos és roppant ízes, valamint félreérthetetlen módon fejezte ki magát a férfiakról általában és rólam partikulárisan, amire csakis egy, a páratlan ujjú patások (például lovak) anatómiájából jelesre vizsgázott állatorvos képes. A monológ közepette viszont mégis kipucolta a cipőt a lábamon. Aztán átmentünk Csabára, és összeházasodtunk. Kevés barátunk volt, Bozsár családja sem népes, az enyém nulla fő, nem töltöttük meg a termet. De a rend kedvéért végigvihogtuk az esküvőt is.

Hadd másolom ide, mit írt Bozsár a naplójába ezen a jeles napon, ami csak úgy, mellesleg az 50. születésnapja is volt:

Febr. 14.
	Agapanthus: dombföld + Osmocote 5
	Fehér Abutilon átültetés:	dombföld
					tőzeg
					Osmocote 5
					Basudin
Gyöngyvirág cseresznyefa alá (nem hajtott ki!!)
Muskátlifa átültetése – sarokszoba

Oszt’ annyi.

Egyébiránt jól sikerült a nap, jól el is fáradtunk bele. A nászéjszakán Bogár tacskó aludt középen, ő horkolt a leghangosabban. A házasság azóta is köszöni, megvan, és egyre jobb, ahogy öregszünk. Kár, hogy ez az új élet nem ötven évig tart már, mint a régi...