Tom Sharpe: ÉRETTEN ÉRETLEN

(részlet)

 

1. fejezet

 

Peregrine Roderick Clyde-Browne e világra érkezését anyakönyvi kivonata igazolta. Ez okmány apjaként Oscar Motley Clyde-Browne urat jelölte meg, akinek a “Foglalkozása” rovatban az “ügyvéd” szó szerepelt, anyjaként pedig Marguerite Dianát (leánykori nevén Churley) tüntették fel. A házaspár lakcíme: The Cones, Pinetree Lane, Virginia Water. A születés hírét a Times-ban is közzétették, s a következő kiegészítést fűzték hozzá: “Hálás köszönetünk a St. Barnabas Szülőotthon dolgozóinak.”

E hálás köszönettel Clyde-Browne-ék egy kicsit elsiették a dolgot, de akkor még őszintén így éreztek. Mrs Clyde-Browne régen várta már a gyermekáldást, s éppen arra készült, hogy orvosi segítséghez folyamodjon, amikor Peregrine megfogant. Mrs Clyde-Browne ekkor harminchat esztendős volt, férje pedig már negyven. Érthető volt hát az örömük, amikor Peregrine 196-. március 25-én reggel hat órakor meglepően rövid vajúdást követően 8 font és 5 uncia versenysúllyal mérlegelt az élet nagy mérkőzésére.

– Jaj, de szép baba! – mondta a bába, aki Mrs Clyde-Browne érzéseit jobban tisztelte a tényeknél. Peregrine szépsége tudniillik az a fajta volt, amit leginkább a különösen borzalmas gépjárműbalesetek látványának élvezői szoktak méltányolni. – És milyen jó gyerek!

A bábának ez utóbbi megállapítása már közelebb járt az igazsághoz. Peregrine a születése pillanatától kezdve jó volt. Ritkán sírt, rendszeresen evett, s pontosan a szükséges mennyiségű szelet büfizte ki magából ahhoz, hogy megnyugtassa szüleit: gyermekük teljesen normális csecsemő. Élete első öt évében mindvégig mintagyermek volt, s csak midőn a hatodik, hetedik, nyolcadik, sőt kilencedik életévében is mintagyermek maradt, kezdett a Clyde-Browne házaspár azon morfondírozni, vajon Peregrine nem mintább-e annál, mint aminő rendjén való volna egy kisfiúnál.

– Magatartás: példás? – meredt Mr Clyde-Browne a gyermek bizonyítványára. Peregrine egy roppant drága magániskolában volt bejáró tanuló. – Kissé nyugtalanítónak találom...

– Ugyan már, miért? Peregrine mindig nagyon jó fiú volt, ami szerintem csak jó fényt vet ránk, a szüleire.

– Gondolom, igazad van. Énrólam persze az ő korában senki nem mondta, hogy példás a magaviseletem. Éppen ellenkezőleg...

– Rendkívül rossz kisfiú voltál. Ennyit anyád is beismert.

– Ő aztán be! – mondta Mr Clyde-Browne, aki roppant vegyes érzelmekkel viseltetett néhai édesanyjával kapcsolatban. – És nem nagyon tetszik nekem ez az “Igyekszik” minősítés a bizonyítványban; miért ezt kapta minden tantárgyból? Jobban örülnék, ha a teljesítménye volna példás, és inkább a magatartása hagyna kívánni valót maga után!

– Ne legyünk maximalisták! Ha rosszul viselkedne, akkor huligánnak hívnád, vagy vandálnak. Adj hálát inkább, hogy igyekszik az iskolai munkában, és soha nem keveredik bajba!

Mr. Clyde-Browne egyelőre hát annyiban hagyta a dolgot, Peregrine pedig továbbra is mintagyermek maradt. Mr Clyde-Browne csupán egy újabb évi folyamatosan példás magaviselet és tantárgyi igyekvés után kereste fel az iskola igazgatóját, hogy valamivel árnyaltabb beszámolót kérjen tőle.

– Félek, reménytelen volna ösztöndíjért folyamodnia Winchesterbe – mondta az igazgató, amikor Mr Clyde-Browne felvetette ebbéli reményét. – Sőt az is felettébb kétséges, hogy akár csak Harrowba felvennék.

– Harrowba? Nem akarom Harrowba küldeni! – felelte Mr Clyde-Browne. Roppant határozott véleménye volt azokról, akik az ő idejében Harrowba jártak. – Azt akarom, hogy a pénzért kapható legjobb iskolázottsággal rendelkezzen!

Az igazgató sóhajtott, és az ablakhoz ment. Az általa vezetett általános iskola a legdrágább magánintézetek közé tartozott. – A helyzet úgy áll – mondta –, és előrebocsátanám, hogy több mint harminc éve vagyok a pályán, szóval úgy áll a helyzet, hogy Peregrine szokatlan fiú. Rendkívül szokatlan fiú!

– Azt tudom – mondta Mr Clyde-Browne. – Meg azt is tudom, hogy minden bizonyítványban, amit eddig hazahozott, az áll, hogy a magaviselete példás, és minden tantárgyból igyekvő. Nézze, elviselem az igazságot én is annyira, mint bárki más. Arra akar kilyukadni, hogy buta a fiam?

Az igazgató könyörgőforma kézmozdulattal fordult el az íróasztaltól. – Olyan messze azért nem mennék... – mormolta.

– Miért, milyen messzire menne?

– Talán pontosabb volna, ha a “későn érő” minősítést használnánk. Úgy áll a helyzet, hogy Peregrine-nek nehezére esik a... a koncepcializáció.

– Ami azt illeti, az nekem is – mondta Mr Clyde-Browne. – Mi a fenét jelent?

– Hát, a helyzet úgy áll...

– Most már harmadszor vezeti be a sehogyan sem álló helyzetet azzal, hogy úgy áll! – vette elő legocsmányabb tárgyalótermi modorát Mr Clyde-Browne. – Ideje, hogy végre az igazat mondja!

– Hát, röviden úgy foglalnám össze, hogy szentírásnak vesz mindent, amit mondanak neki.

– Szentírásnak?

– Úgy értem, szó szerint. Szigorúan szó szerint vesz mindent.

– Szó szerint veszi a Szentírást? – kérdezte Mr Clyde-Browne abban a reményben, hogy hátha jól megmondhatja ennek az alaknak a magáét a ráció világában folyó vallásos nevelésról.

– Nem csak a Szentírást. Mindent! – mondta az igazgató, aki kezdte majdnem olyan fárasztónak találni e tárgyalást, mint a Peregrine tanítására tett erőfeszítéseit. – A jelek szerint a gyerek képtelen különbséget tenni egy általános jellegű és egy különleges instrukció között. Például kirázza a kisujját.

– Mit csinál? – érdeklődött üveges szemekkel Mr Clyde-Browne.

– Kirázza a kisujját. Ha valamelyik tanár véletlenül olyasmit talál mondani neki, hogy ‘Ugyan már, ezt a kisujjadból is ki tudod rázni!’, akkor Peregrine mindig azonnal rázni kezdi a kezét.

– Mindig rázni kezdi a kezét?

– Vagy csak a kisujját. Ha van valami a kezében.

– Nem rázhatja a kisujját anélkül, hogy ne rázza az egész kezét! –folyamodott Mr Clyde-Browne a keresztkérdések technikájához, hogy időt nyerjen, amíg kievickélhet a fejében támadt zűrzavarból.

– Jó, akkor a kezét rázza – ismerte el az igazgató –, de az a lényeg, hogy rázni kezd valamit. Erre értem azt, hogy mindent szó szerint vesz. És ettől azután borzasztóan idegesítő élmény a tanítása. Épp a múltkor történt, hogy azt mondtam valamelyik órámon az osztályában, hogy most aztán kössék fel a fehérneműt. Peregrine erre azonnal felpattant, letolta a nadrágját, és nekiállt szerelvényt igazítani! Ugyanez történt a bibliaórán. Wilkinson tiszteletes azt mondta, hogy mindenki nyesegesse le a vadhajtásait, Peregrine pedig a szünetben tüstént nekiesett a kaméliáknak. A feleségem mélyen felindult az eseten, hogy mi történt a kertjével.

Mr Clyde-Browne pillantása követte az igazgatóét, és végigsiklott a lecsupaszított bokrokon. – Nem lehetne valahogy megmagyarázni neki a metaforikus vagy képies és a tényközlő kifejezések közötti különbséget? – kérdezte szomorúan.

– Csakis nagy idő- és munkaráfordítás árán. Amellett a többi diákunkra is gondolnunk kell. Az angol nyelv nem holmi tiszta logikára épül. Csak remélhetjük, hogy Peregrine egyszer hirtelen fejlődésnek indul, és megtanulja, hogy ne pontosan szó szerint tegye azt, amit mondanak neki.

 

Mr Clyde-Browne szomorúbb, de bölcsebb emberként tért haza a The Cones-ba. Este rettenetesen összeveszett a feleségével: teljes mértékben őt tartotta hibásnak azért, hogy túl kötelességtudóan nevelte Peregrine-t. Ennekutána megpróbálta elmagyarázni a fiának, milyen kockázatokkal jár az, ha valaki pontosan végrehajt bármit, amit mondanak neki.

– Tudod, rettenetes bajba kerülhetsz. Az emberek csupa olyasmit mondanak, amit maguk sem gondolnak komolyan, és ha megteszed, amit mondanak, mindent pontosan szó szerint, akkor a sárga házban fogod végezni.

Peregrine meglepettnek látszott. – Hol van az a sárga ház? –kérdezte.

Mr Clyde-Browne az elővigyázatos kíváncsiság és a rosszul leplezett ingerültség vegyes érzelmeivel tanulmányozta a fia arcát. Most, hogy felhívták rá a figyelmét, úgy találta, hogy Peregrine ragaszkodása a szavak névértékéhez meglepően hasonlít Mrs Clyde-Browne hasonló külsőségekben megnyilvánuló ravaszságához, amelyet az asszony akkor tanúsít, valahányszor szembekerül az általa megbeszélni nem kívánt tényekkel. Ilyen téma volt például a háztartáspénz költekező jellegű felhasználása. Lehet, hogy Peregrine ostobasága éppen olyan szándékos és tettetett, mint az anyjáé? Ha igen, akkor van még remény!

– A sárga ház sehol sincs. Egyszerű kifejezés, amivel a bolondok házát fejezzük ki.

Peregrine fontolóra vette a felvilágosítást. – Hogyan juthatok oda, ha sehol sincs? – kérdezte végül.

Mr Clyde-Browne néma fohászra zárta mindkét szemét. Érezte már, micsoda vesszőfutást jelent a tanárok számára nap mint nap megbirkózni ezzel a kibírhatatlan logikával. – Ne törődj azzal, hol van! – mondta, nehezen fékezve a dühét. – Azt akarom mondani, hogy ha nem szeded össze magad... jaj, nem, ezt felejtsd el! – Lehet, hogy Peregrine itt a szeme előtt szétesne, csak hogy összeszedhesse magát! –Ha nem tanulod meg, hogyan kell megkülönböztetni a tényszerű kijelentéseket a puszta képes beszédtől, akkor nagy szarba... akarom mondani, rettenetes bajba kerülsz. Érthető vagyok?

– Igen, apu – mondta Peregrine, de olyan kritikus pillantással méregette apja arcát, ami meghazudtolta Mr Clyde-Brown reményét, aki azonban aznapra már kimerítette a kliséit.

– Akkor eredj innen, és ne tegyél meg minden hülyeséget többé, amit mondanak neked! – kiabálta meglehetősen elővigyázatlanul.

 

Az elkövetkező néhány nap során megismerkedhetett Peregrine perverz engedelmességének minden borzalmával. Az addigi mintagyermekből Peregrine mintacsibésszé változott. Reggelinél nem volt hajlandó odanyújtani a lekvárt, ha felszólították rá; monoklis szemmel ment haza az iskolából, mert az igazgató arra figyelmeztette a fiúkat, nehogy verekedjenek az utcán; légpuskájával meglőtte Mrs Worksop macskáját, ami csak azért jutott az eszébe, mert anyja a lelkére kötötte, hogy eszébe ne jusson ilyesmit tenni; és csak súlyosbította a helyzetet azzal, hogy egyfajta fordított bocsánatkérésként azt mondta Mrs Worksopnak: örül, hogy meglőtte a cicust.

– El se tudom képzelni, mi bújhatott belé – panaszkodott Mrs Clyde-Browne, amikor ahelyett, hogy anyja kérésének megfelelően rendbe rakta volna a szobáját, Peregrine a szőnyegre ürítette a fiókokat, és gyakorlatilag tönkresilányította a helyiséget. – Azelőtt soha nem tett ilyesmit! Olyan furcsa ez az egész. Ugye nem hiszed, hogy az ördögnek adta a lelkét?

Mr Clyde-Browne elővigyázatosan úgy válaszolt, hogy ne lehessen meghallani. Pontosan tudta, mi lakik a fia lelke helyén: egy, az erkölcsi ítélőképesség teljes hiányában szenvedő, viszont a formális logikától eltántoríthatatlan mikroprocesszor.

– Felejtsd el, amit a múltkor mondtam neked! – sziszegte, amint elrángatta Peregrine-t az addig túletetett, mostanra azonban az éhhalál szélére került nyulától. – Mostantól azt kell tenned, amit anyád és én mondunk neked. Nem törődöm vele, milyen felfordulást csinálsz az iskolában, de ezt a házat nem fogod nekem pokollá változtatni, se a szomszéd macskáit agyonlődözni, csak mert azt mondjuk, hogy ne csináld! Megértetted?

– Igen, apu! – mondta Peregrine, és visszatért a kevésbé felkavaró mintaszerű viselkedéséhez.

 

 

 

2. fejezet

 

A Clyde-Browne házaspár eltérő következtetéseket vont le abból a felismerésből, hogy gyermekük nem olyan, mint a többi fiú. Mrs Clyde-Browne ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy Peregrine egyszerűen zseni, és csupán a zsenik különc hajlamaival rendelkezik. Gyakorlatiasabb és a házukra szakadt pubertáló géniusz eszméje iránt jóval kevésbé lelkes férje azonban előbb a család orvosával konzultált, majd egy gyermekpszichiáterrel, végül pedig a képességvizsgálat tudományának egyik művelőjével. A szakemberek egymástól eltérő következtetésekre jutottak. Az orvos személyes részvétét nyilvánította, a pszichiáter kellemetlen célzásokat tett a Clyde-Browne házaspár nemi életére, az Iván Iljics követőjeként ismert pedagógus konzultáns pedig abban talált hibát, hogy Peregrine iskolája egyáltalán valamenyi hangsúlyt is helyez a tanulásra. Csak a képességvizsgáló szakember adta meg azt a gyakorlati tanácsot, amire Mr Clyde-Browne-nak szüksége volt. Véleménye szerint Peregrine-re szép jövő várna a hadseregben, ahol a legőrültebb parancsok szigorú végrehajtása is roppant dícséretesnek számít. E gondolat jegyében látott hozzá Mr Clyde-Browne, hogy felhajtson egy olyan középiskolát, amely hajlandó volna felvenni a fiát.

Itt újra bajba került. Mrs Clyde-Browne ragaszkodott ahhoz, hogy az ő tündérkéjének a létező legjobb oktatásra van szüksége. Válaszában Mr Clyde-Browne rámutatott, hogy ha ez a kis idióta zseni, akkor semmiféle oktatásra nincs szüksége. A fő problémát azonban a középiskolai igazgatók jelentették, akik Mr Clyde-Browne kétségbeesett elszántságát nyilvánvalóan ugyanolyan elrettentő tényezőnek találták, mint Peregrine tanulmányi eredményeit. Az ügyvéd apa végül egy golfklub pénzét elsikkasztó ügyfélnek köszönhette, hogy a büntetés enyhítését célzó fellebbezésben felsorolt enyhítő körülmények között értesült Groxbourne létezéséről. Mivel Peregrine akkor már tizenöt esztendős volt, Mr Clyde-Browne elhamarkodott cselekvésre szánta el magát, s autóba ülve rögtön odautazott, holott már javában folyt a tanév.

 

A South Salop erdős hegyei közt elhelyezkedő Groxbourne gyakorlatilag ismeretlen volt a tudományos körökben. Oxford és Cambridge mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy sohasem hallottak erről a középiskoláról, amelynek az erősen korlátozott ismertsége a jelek szerint legfeljebb néhány mezőgazasági főiskolára terjedt ki.

– De legalább sok tanulójukat vették fel a hadseregbe? – érdeklődött mohón Mr Clyde-Browne a nyugdíjba készülő igazgatótól, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy felvegye Perryt, had kínlódjon meg vele az utódja.

– A kápolnában lévő háborús emléktáblánk mindent elmond az eredményeinkről! – mondta az igazgató gyászos szerénységgel, s odavezette a szülőt. Mr Clyde-Browne megszemlélte a rettenetes névsort, ami megtette rá a hatását.

– Hatszázharminchárom az első világháborúban, és háromszázöt a másodikban – mondta az igazgató. – Azt hiszem, kevés olyan iskola van még az országban, amely a miénkhez hasonló mértékben járult volna hozzá a győzelemért vállalt áldozatokhoz. Eredményünket a kitűnő sportlétesítményeinknek tulajdonítom. Waterloo játszóterei, meg minden, tudja.

Mr Clyde-Browne bólintott. Az élmény megroggyantotta Peregrine jövőjét illető reményeit.

– Ott van azután a Hiperaktív Eredménytelenek számára tartott különleges kurzusunk – folytatta az igazgató. – Fetherington őrnagy, a Katonai Érdemkereszt birtokosa vezeti. Úgy találtuk, nagy segítséget nyújt azoknak a gyakorlatiasabb érzékű fiúknak, akiknek a szükségleteit nem kellőképpen elégíti ki a tantárgyak puszta oktatása. Ez természetesen felárral jár, de hasznos lehet a fiának.

Mr Clyde-Browne magában egyetértett. Bármilyen szükségletei is legyenek Peregrine-nek, a tantárgyak oktatására szorítkozó iskolázással soha nem fogja semmire vinni.

A kápolna kerengője mellett elhaladva kiértek a squash-pálya mögé. Sortűz dörgése fogadta őket. Egy lőtéren tucatnyi puskás fiú hasalt a talajon, és célba lőtt.

– Őrnagy úr! – szólt oda az igazgató egy makulátlanul öltözött férfinak, aki pálcájával a ragyogóan fényes lovaglócsizmája szárát csapkodta. – Bemutatom önnek Mr Clyde-Browne-t. A fia a következő félévben jön az iskolánkba.

– Nagyszerű, nagyszerű! – mondta az őrnagy. Pálcáját a bal hóna alá kapva megrázta Mr Clyde-Browne kezét, s ezzel egy időben parancsot adott a fiúknak, hogy tegyék le a puskájukat, ürítsék ki, szedjék szét, és tisztítsák ki a csövét. – Szeret lőni a gyerek?

– Nagyon! – mondta Mr Clyde-Browne, akinek eszébe jutott Mrs Worksop macskájának esete. – Sőt azt hiszem, tud is.

– Nagyszerű. A csőtisztítás után használd az olajos rongyot! – A fiúk engedelmesen beolajozták a puskájukat.

– Az őrnagyra bízom, ő majd körülvezeti önt – mondta az igazgató, és eltűnt. A puskaellenőrzés után, azt követően, hogy a kis csapat elmasírozott a fegyvertár irányában, Mr Clyde-Browne és készséges idegenvezetője bejárta a katonai akadálypályát. Egy lelógó kötelekkel felszerelt magas téglafal után sáros árok következett, majd egy vízmosáson keresztülvezető, különböző fákra erősített újabb kötelek, egy szögesdrót-akadály, egy vízzel félig telt keskeny alagút, végül pedig egy kőbánya szélére épített magas fatorony, amelyből keskeny drótkötél vezetett lefelé egy körülbelül harminc yarddal távolabb lévő cölöpig.

– A Halálcsúszda! – magyarázta az őrnagy. – Fogókötelet a vízbe, hogy ne égjen meg, aztán átvetni a drótkötélen, két kézzel keményen megragadni, és indíts!

Mr Clyde-Browne idegesen pillantott le az ötven yarddal alatta lévő sziklákra. Világos volt előtte, miért éppen Halálcsúszdának hívják a létesítményt. – Nincs sok balesetük? – kérdezte. – Úgy értem, mi történik, ha elérik alul a vascölöpöt?

– Nem érik el – mondta az őrnagy. – Ahogy leér a lábuk, elengedik a kötelet. Mielőtt idejövünk, megtanulják az ejtőernyős földetérés technikáját. Tudja, ahogy hajlított térddel átgurulnak a bal vállukon.

– Értem – mondta Mr Clyde-Browne gyanakodva, és visszautasította az őrnagy javaslatát, hogy próbálja ki maga is.

– Aztán van még sziklamászás. Abban nagyon jók vagyunk. Először a vezető fiú megy fel, és rögzíti a vezetőkötelet. Egy kis edzés után két perc alatt fel tudunk küldeni egy egész osztagot.

– Lenyűgöző – mondta Mr Clyde-Browne. – Balesetük soha nem volt?

– Nagy ritkán egy-egy törött láb, de azt amúgyis beszereznék a rögbipályán. Sőt inkább az az igazság, hogy az erre a kurzusra járó fiúk nem annyira magukon, hanem másokon tanulnak meg súlyos sebeket ejteni.

Bementek a tornaterembe, és végignéztek egy fegyvertelen közelharcból tartott bemutatót. Mire annak vége volt, Mr Clyde-Browne elhatározásra jutott. Lehet, hogy Groxbourne semmi mást nem ad a diákjainak, de azt garantálni fogja, hogy Peregrine bekerüljön a hadseregbe. Elégedetten tért vissza az igazgató dolgozószobájába.

– Helyes. Azt hiszem, Glodstone osztályába tesszük – mondta az igazgató, amikor Mr Clyde-Browne elővette a csekkfüzetét. – Nagyszerűen bánik a fiúkkal. Ami a tandíjat illeti...

– Előre kifizetek három évet.

Az igazgató vizsgálódva nézett az apára. – Nem akarja inkább megvárni, hogy a gyermek jól érzi-e magát az itteni légkörben?

Mr Clyde-Browne hajlíthatatlan volt. Miután sikerült elhelyeznie Peregrine-t egy középiskolának minősülő tanintézetben, esze ágában sem volt hagyni, hogy majd kitegyék onnan. – Ezer fonttal többet írtam. A kápolna restaurálására tett alapítvány javára – mondta. – Láttam a táblát.

A tízezer fontról szóló csekk kiállítása után örömteli hangulatban távozott. Különösen az a hír töltötte el jó érzéssel, hogy a Hiperaktív Eredménytelenek kurzusa mélyen a nyári vakációba nyúlik, amikor is Fetherington őrnagy Észak-Walesbe viszi a csoportot egy kis hegymászásra és iránytűs menetgyakorlatokra.

– Így legalább lehetőségünk van arra, hogy kettesben elmehessünk valahová – gondolta boldogan, mialatt déli irányban átautózott Anglián. Persze nem ezt az érvet használta a felesége meggyőzésére, aki egy barátnőjétől arról értesült, hogy ő csak a holttestén át engedné a fiát Groxbourne-ba járni.

– Elspeth szerint az egy brutális hely, a fiúk majdnem mind gazdák gyerekei, a tanítás pedig kiábrándító!

– Vagy Groxbourne-ba megy, vagy a körzeti állami középiskolába.

– Dehát biztosan vannak egyéb iskolák is...

– Vannak bizony. Jó sok is, de Perryt egyikbe sem veszik fel! Na már most, ha azt akarod, hogy a fiad egy csomó kis rüfkével barátkozzon a körzeti államiban, csak egy szavadba kerül, és oda íratom be.

Mrs Clyde-Browne azt azért nem akarta. A legmélyebben bevésődött tévhitei közé tartozott az a meggyőződés, hogy csakis munkások járatják a gyerekeiket körzeti állami középiskolákba, és nem szabad engednie, hogy Peregrine ezeknek a szánalmas szokásait sajátítsa el.

– Olyan szégyen, hogy nincs pénzünk házitanítót fogadni mellé! –vonította, de Mr Clyde-Brown nem hagyta letéríteni magát a kijelölt irányvonalról.

– A fiúnak meg kell tanulnia, hogyan álljon meg a maga lábán, és szembe kell néznie az élet valóságával. Ezt pedig nem fogja megtanulni akkor, ha itthon marad, te pedig valamilyen semmire sem alkalmazható, magát privát tanárnak kiadó alakkal együtt pátyolgatod! – Megjegyzése nemcsak a világ rémes valóságáról alkotott képét fejezte ki, hanem abbéli meggyőződését is, hogy Peregrine életének eddigi tizenöt esztendejében folyamatosan mások két lábán állt, a sajátján pedig legfeljebb fél lábon.

– Nahát, ez aztán szép dolog, mondhatom! – fortyant fel Mrs Clyde-Browne.

– Egy túróst szép! – váltott át Mr Clyde-Browne a védekező dühre. – Ha nem ragaszkodtál volna ahhoz, hogy úgy neveljük, mintha porcelánbaba volna, most nem volna ekkora idióta. De nem, neked muszáj volt mindig nyafizni, hogy ‘Peregrine, ezt csináld, Peregrine, azt csináld, és ne piszkold ösze a ruhádat’, meg tudom is én, mit. Ha belegondolok, kész csoda, hogy egyáltalán van a gyereknek valamennyi esze, amit a sajátjának mondhat!

Ebben nem volt igazságos. Peregrine furcsa tulajdonságai legalább annyira eredtek az apja előítéleteiből, mint az anyjáéiból. Ügyvédként szerzett bírósági tapasztalatai Mr Clyde-Browne-t arra indították, hogy a világot teljesen ártatlanokra és velejükig bűnösökre ossza fel, s a két kategória közt nem tűrt meg semmiféle bizonytalan szürke mezőt. Peregrine az apjától sajátította el a jóról és a rosszról alkotott fogalmait, amelyeket anyja csak megerősített benne. Mrs Clyde-Browne társadalmi előítéletei és az a tulajdonsága, hogy saját ismeretségi körének tagjairól nem volt hajlandó rosszat feltételezni (hiszen mind rendes emberek, ha már egyszer Clyde-Browne-ék ismerik őket!), leszűkítette a rendes emberek körét Virginia Water környékére, amelyen kívül mindenki rossz volt. A televízió sem szélesítette a látókörét. Szülei oly szigorúan cenzúrázták a Peregrine által nézhető, kizárólag mindig jó cowboyokat és rendőröket, valamint mindig rossz vörösbőrűeket és gyanúsítottakat szerepeltető műsorokat, hogy Peregrine megmenekült mindenféle bizonytalanságtól és erkölcsi kételytől. A rendes ember bátor, őszinte, becsületes, és hajlandó megölni bárkit, aki nem rendes ember, azaz bárkit, aki ezt a mércét nem üti meg.

 

E makulátlanul szép előítéletek birtokában vitték a szülei autón Groxbourne-ba, ahol Mr Glodstone gondjaira bízták, majd valódi brit sztoicizmussal búcsúztak el gyermeküktől. Mr Clyde-Browne esetében nem volt szükség önfegyelemre, feleségének érzelmei azonban rögtön kitörtek, mihelyt elhagyták az iskola területét. Az asszonyt különösen Peregrine leendő osztályfőnöke zaklatta fel.

– Mr Glodstone olyan furcsa embernek látszik! – hüppögte a könnyein keresztül.

– Az hát! – mondta Mr Clyde-Browne ridegen, és megállta, hogy ne mutasson rá arra, miszerint aligha várható normális kinézet bárkitől, aki hajlandó az életét úgy leélni, hogy munkájában egy állatkerti ápoló, egy börtönőr és egy féleszűek tanára feladatait elegyíti.

– Arról beszélek, hogy miért visel monoklit az üvegszemén?

– Biztosan azért, hogy ne lásson túl jól a másikkal sem – mondta rejtélyesen Mr Clyde-Browne, és hagyta, hadd próbálja meg az asszony hazáig megfejteni e megjegyzését.

– Remélem, Peregrine boldog lesz! – mondta a hölgy, amint ráfordultak a Pinetree Lane-re. – Ha nem lesz az, ígérd meg, hogy...

– Beíratom a körzeti államiba! – mondta Mr Clyde-Browne, és ezzel véget vetett a beszélgetésnek.