Tom Sharpe: KISVÁROSI GYILKOSSÁGOK

(részlet)

 

2. fejezet

 

Van Heerden parancsnoknak kevés illúziója volt önmagáról, de rengeteg minden másról. Illúzióinak köszönhette, hogy egy napon a piemburgi rendőrörs élén találta magát. Piemburg középszerűsége csak pitiáner bűnügyeket inspirált, és a pretoriai főparancsnokságon úgy vélték, hogy bár a város bűnügyi statisztikáját rontani fogja van Heerden parancsnok kinevezése, bizonyára lelohad majd az az erőszak- és bűnözési hullám, amely más, vállalkozóbb szellemű városokban folytatott korábbi tevékenységét kísérte.

Piemburg ráadásul megérdemelte a parancsnokot. Lévén ez az egyetlen olyan város a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol a városháza tetején még mindig a Union Jacket lengette a szél, Piemburgnak meg kellett tanulnia, hogy a kormányzattal nem lehet büntetés nélkül szembeszegülni.

Van Heerden parancsnok tudta, hogy kinevezése nem a bűnügyi nyomozómunkában elért sikereinek köszönhető. Szívesebben képzelte, hogy azért küldték ide, mert köztudottan megérti az angolokat. Az igazi ok azonban a nagyapja volt, Klaasie van Heerden, aki Cronje tábornok alatt harcolt a paardebergi csatában, és akit agyonlőttek a britek, mert nem volt hajlandó teljesíteni feljebbvalójának a megadásra vonatkozó parancsát. žrhelyén maradt a Modder folyó partjába ásott lyukban, és puskájával leszedte az Essex ezred tizenkét katonáját, akik körülbelül negyvennyolc órával az utolsó puskalövés után éppen ott könnyítettek beleiken. Klaasie tárgyalásán a britek figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy a vádlott átaludta az egész csatát, és fogalma sem volt arról, hogy kitört a tűzszünet. Később ugyane tény felett hasonlóan szemet hunyt több generációnyi afrikaans történész is. Inkább hősként tartották számon, akit mártírrá avatott a Búr Köztársaság iránti odaadása, így hát hősként tisztelte minden fehér nacionalista egész Dél-Afrikában.

E legenda segítette jelenlegi rangjához van Heerden parancsnokot. Sokáig tartott, míg tökéletes ügyefogyottsága elkoptatta nagyapjától örökölt hírnevét, miszerint ravasz. Addigra pedig a főparancsnokság már nemigen segíthetett máshogyan van Heerden tehetetlenségén, mint hogy Piemburg élére helyezte.

Van Heerden parancsnok úgy képzelte, kinevezését annak köszönheti, hogy Piemburg angol város, és őszintén örült, amikor ide helyezték. Azt hitte, azon kevés afrikáner közé tartozik, akik valóban értik az angol észjárást. A sors ellenére, amit a britek a nagyapjára mértek, a brutalitás ellenére, amelyet a britek a koncentrációs táborokban a búr nőkkel és gyermekekkel szemben tanúsítottak, a szentimentalitás ellenére, amelyet a britek néger szolgáikra pazaroltak, egyszóval mindezek ellenére van Heerden parancsnok rajongott a britekért.

Kétbalkezes ostobaságukban volt valami, ami vonzotta a parancsnokot, ami valahol a lénye legmélyén pendített meg egy húrt. Azt ugyan nem tudta megfogalmazni, mi is ez, dehát mélységnek üzent a mélység: ha van Heerden parancsnok megválaszthatta volna, hogy milyen korban, mely zászló alatt és hová szülessen, akkor leginkább 1890-et, Piemburgot és egy angol úr szívét kívánta volna magának.

Ha valamit sajnált, az az volt, hogy saját középszerűsége és zavaros elméje soha nem kapott esélyt, hogy olyan fokú sikert aratva nyilvánulhasson meg, amely annak idején a Brit Birodalom urainak középszerűségét és zavaros elméjét jutalmazta. Ha angol gentlemanként született volna meg a Viktóra-kori Angliában, könnyedén táborszernagyi rangra emelkedhetett volna. Katonai téren megnyilvánuló ostobaságát bizonyosan folyamatos és gyors előléptetésekkel díjazták volna. Biztos volt benne, hogy őneki is ment volna a hadvezetés úgy, mint Lord Chelmsfordnak, akinek csapatait a zuluk lemészárolták Isandhlwanánál. Ha ő lett volna a brit erők élén, akkor Stormberg, Spion Kop és Magersfontein még szörnyűbb katasztrófába torkollott volna. Van Heerden parancsnok kétségtelenül rossz korba, rossz helyre és nem a neki való nemzet gyermekeként született e világra.

Ugyanezt már nem mondhatjuk el Verkramp hadnagyról, a parancsnok helyetteséről, de még Els rendőrről sem. Van Heerden parancsnokot nem érdekelte, hogy ők minek a gyermekei, de ha már e két alárendeltjének világra jövetele egyáltalán elkerülhetetlen volt, úgy érezte, hogy igazán jöhettek volna máskor, máshová és más nemzet fiaiként.

Verkramp hadnagy gyűlölte a briteket. Az ő nagyapja nem szenvedett annyit a búr köztársaságokért, mint a parancsnoké, hanem a brit birodalommal ápolandó békét és barátságot prédikálta fokföldi temploma szószékéről, és mellékfoglalkozásban basuto pónikkal látta el a brit hadsereget, s ebből csinos vagyont halmozott fel. Verkramp gyermekkora e szószék árnyékában telt. Nagyapjától a kis Verkramp határozott eszkatológiai hajlamot örökölt, apjától pedig, aki egész életét arra szentelte, hogy levakarja magáról a jóval a búr háború után is a Verkramp családon ragadt "áruló" címkét, megörökölte mindannak a gyűlöletét, ami angol. Verkramp hadnagy reggelenként mindkét örökségét magával vitte a munkába. Inkvizítori hajlamait az angolok iránti ellenszenvével kombinálva elnyerte a piemburgi Biztonsági Szolgálat vezetői posztját, amely lehetővé tette, hogy jelentéseket küldjön Piemburg lakosságának politikai megbízhatóságáról BOSS-beli* főnökeinek Pretoriába. Verkramp

-----

*BOSS (Bureau of State Security) = Állambiztonsági Hivatal (ford.)

hadnagy gyanakvását még van Heerden parancsnok is kiérdemelte, aki ezért nagyon gondosan olvasta végig a Verkramp által továbbításra benyújtott, róla szóló jelentéseket. Egy ilyen jelentésben egyszer célzást talált arra, hogy nem tanúsít megfelelő aktivitást a kommunista sejtek üldözésében.

A következő héten a parancsnok a valószínűsíthető kommunista csoportosulások elleni villámrajtaütések sorozatával igyekezett nevetségessé tenni ezt a vádat. A piemburgi amatőr drámai társulatban éppen Shaw "Arms and the Man" c. színművét olvasták fel, amikor a parancsnok megjelent emberei élén, elkobozta a darab összes példányát, és felírta a jelenlévők nevét. Utasítására a közkönyvtárból eltávolították "A fekete szépség" minden példányát. "Az afrikai királynő" c. film vetítését betiltották a helyi filmszínházban. E sorsra jutott a Piemburg News egyik időjárásjelentése is, amely a balszerencsés "Éjjel vörös lesz az ég" címmel kezdődött.

Mindent egybevetve, a parancsnok elégedett volt a marxizmus terjedése elleni harchoz tett jelentős hozzájárulásával, a felcsapó közfelháborodásról pedig úgy vélte, hogy az majd hathatósan segíteni fog meggyőzni a BOSS-t arról, hogy nem is olyan puha ő a kommunistákkal szemben, mint azt Verkramp hadnagy jelentése sugallta. Emellett rendelkezésére állt még a hadnagy Els rendőrről szóló jelentése is.

A tények és agyrémek közötti szakadék, amely jellemző volt a hadnagynak a piemburgi politikai élettel foglalkozó összes jelentésére, kozmikus méretűvé nőtt az Els rendőrről szóló jelentésben. Verkramp hadnagy a jelentésében Els rendőrt a holland református templom rendszeres látogatójaként, a Nacionalista Párt odaadó tagjaként és "a faji tisztaságnak az integráció gazdasági, társadalmi és politikai eszközeivel történő beszennyezésére irányuló liberális-kommunista tendenciák" elszánt ellenfeleként jellemezte. Mivel Els sem templomba nem járt, sem a Nacionalista Párt tagja nem volt, viszont jól menő tanszéket nyithatott volna a "Különböző fajúak nemi közösülése" tantárgyából, van Heerden parancsnok úgy érezte, hogy most aztán a kezében van Verkramp hadnagy töke, már ami a hadnagy jelentéseinek pontosságát illeti.

Egészen máshogyan viszonyult a parancsnok Els rendőrhöz. Els ugyanis nem jelentett semmiféle veszélyt őrá, ám annál nagyobbat Piemburg lakosságának túlnyomó részére. Az erőszak, azon belül főleg a feketék lelövöldözése iránti természetes hajlama ugyanolyan csillapíthatatlan volt, mint a brandy iránti rokonszenve, no meg az a szenvedélye, hogy anatómiájának legkevésbé vonzó elemeit beleerőszakolja az afrikai nők azon testrészeibe, amelyet a törvény saját fajuk hímjei számára tartott fenn. Eme utóbbi hajlamának törvénytelen jellege miatt van Heerden parancsnok több alkalommal kényszerült nagyon szigorúan lehordani Els rendőrt, de magában annak tudta be Els szenvedélyét a fekete nők iránt, hogy elvégre ugye a fickó maga is vegyes fajú.

Els rendőrnek azonban erényei is voltak. Lelkiismeretes volt, kiválóan lőtt, és tudta, hogyan kell működtetni azt az elektromos szerkezetet, amely felettébb áldásosnak bizonyult a gyanúsítottak vallomásra bírásában. A gépet Verkramp hadnagy hozta pretoriai látogatásai egyike után, Els pedig azonnal begyakorolta a használatát. Eredetileg csak politikai gyanúsítottaknál szándékozták alkalmazni, ám Verkramp hadnagy arra irányuló erőfeszítései, hogy a szerkezet kipróbálása érdekében szabotőröket vagy kommunistákat fogjanak Piemburgban, olyannyira haszontalanok voltak, hogy Els rendőr végül kénytelen volt letartóztatni egy bennszülött fiút, akit reggel a kezében tartott üveg tejjel talált az utcán. Els tudta ugyan, hogy ő a tejes kifutófiúja, e tény azonban nem hátráltatta abban, hogy kipróbálja rajta az elektrosokk-terápia jótékony hatását. Öt percnyi kezelés után a fiú készségesen bevallotta, hogy lopta a tejet, tíz perc után pedig elismerte, hogy aznap reggel mérgezett tejet szállított ki ötven fehér háztartásba. Amikor Els azt javasolta, hogy helyezzék át az elektródát a fiú nagy lábujjáról a hímtagjára, a gyanúsított elismerte, hogy kommunista párttag, és Pekingben kapott tejszabotázsügyi kiképzést. Ekkor Verkramp hadnagy elégedettségét fejezte ki a kísérlet felett, a tejesfiút pedig hivatalosan megvádolták azzal, hogy hatósági engedély nélkül tartózkodott az utcán, hátráltatta a rendőrséget a kötelességteljesítésben, és ellenszegült a letartóztatásnak. E vádpontok alapján hathavi kényszermunkára ítélték, a rendőrbíró pedig megnyugodhatott abban, hogy a fiú csak magát okolhatja sérüléseiért, ha ugyan nem egyenesen maga ejtette őket saját magán. Bizony, Elsnek erényei is voltak, amelyek között előkelő helyen szerepelt a parancsnoka iránti mély, bár érthetetlen rajongás. Nem mintha van Heerden parancsnokot a legkevésbé érdekelte volna, milyen becsben tartja őt éppen Els, de a Verkramp hadnagyból áradó tartós ellenszenvhez képest azért kellemes változatosságot jelentett.

Mindent egybevetve, van Heerden parancsnok igen elégedett volt piemburgi életével. A dolgok szépen folynak tovább, ahogy eddig is folytak, ő pedig mindig ráér majd foglalkozni saját hobbijával. Tovább próbálkozik a nagy rejtvény, az angolok lelkületének megfejtésével. Tudta ugyan, hogy soha nem lesz képes megfejteni ezt a rejtvényt, de éppen ezért ellenállhatatlannak találta.

Ha van Heerden parancsnok lelkének Piemburg volt a kertje, amelyben kószálva boldogan ábrándozhatott nagy emberek nagy tetteiről, akkor a Jacaranda Park lakója, Miss Hazelstone volt benne a legfontosabb virág, e parancsnoki agytájkép fő tájékozódási pontja. Nem volt sem fiatal, sem szép, sem bájos, sőt semmiféle formában sem volt még csak rokonszenves sem. De nem ám! Miss Hazelstone idős volt, csúf, szapora nyelvű és a gorombaság határáig udvariatlan. E vajmi kevéssé vonzó tulajdonságai rendkívüli vonzalmat gerjesztettek van Heerden parancsnokban. Igazi angol tulajdonságok! Ha Miss Hazelstone sipító, hangos és a környezete iránt tökéletesen közönyös hangját hallotta az ember, maga a Brit Birodalom hallatszott belőle. Szinte elviselhetetlen élvezetet okozott a parancsnoknak, amikor Miss Hazelstone rápirított, sőt lehordta, hogy túllépi a hatáskörét, amikor egyszer figyelmeztette az idős hölgy sofőrjét, aki lakott területen belül nyolcvan mérföldes sebességgel szállította úrnőjét egy rossz fékkel ellátott 1936-os Hudson Terraplane-ben. A parancsnok boldog volt, hogy Miss Hazelstone nem hajlandó a rangján szólítani.

- Van Heerden - vicsorgott ki a hölgy a hátsó ablakon -, maga túllép a hatáskörén. Hajts, sofőr! - A kocsi tovább indult, a parancsnok pedig álmélkodva ott maradt az út szélén. Micsoda savoire-faire!

A ritka alkalmakkor, amikor bármi jogcímet talált arra, hogy a Jacaranda Parkba látogathasson, Miss Hazelstone a cselédbejáróban fogadta, már ha egyáltalán hajlandó volt fogadni, és akkora adag kelletlenkedéssel és bőségesen mért lenézéssel ellátva bocsátotta útjára, hogy a parancsnok levegőt is alig kapott elragadtatásában.

Verkramp hadnaggyal szemben Miss Hazelstone még gorombább volt, ezért amikor a parancsnok már nem bírta tovább a Biztonsági Szolgálat emberének szemtelenségét, keresett valami okot, amivel a Jacaranda House-hoz küldhette. Első ottjártakor Verkramp hadnagy elkövette azt a szörnyű tévedést, hogy afrikaans nyelven szólította meg Miss Hazelstone-t. Azóta az idős hölgy csakis konyhakafferül állt vele szóba, ami a zulu nyelv lecsupaszított, és kizárólag a legalantasabb és szellemileg legelmaradottabb fekete szolgák számára fenntartott tájszólása. E büntetésből rászabott látogatásokból Verkramp hadnagy mindig haragtól tajtékozva tért vissza, és hogy haragját kitölthesse valamin, olyan biztonsági jelentéseket nyújtott be a Hazelstone családról, amelyekben izgatással és polgári engedetlenség szításával vádolta meg az öregasszonyt. E feljegyzéseket rendszeresen felküldte Pretoriába azzal az ajánlással, hogy Miss Hazelstone tevékenységét terjesszék az államügyész elé.

A parancsnok kételkedett benne, hogy e jelentések öregbítenék Verkramp pontosságának és politikai megbízhatóságának hírét. Azt ugyanis elfelejtette közölni helyettesével, hogy Miss Hazelstone a néhai Hazelstone bíró egyetlen leánya. A jogászkörökben csak Bitós Bill néven emlegetett Hazelstone bíró, a Legfelsőbb Bíróság tagja volt az, aki a Forgalmi Torlódások Elleni Bizottság jelentéséhez fűzött kisebbségi véleményében azt javasolta, hogy a tiltott helyen várakozás büntetéséül kötelező jelleggel vezessék be a korbácsolást. A parancsnok nem találta valószínűnek, hogy a BOSS kétségbe vonná az ilyen ősökkel rendelkező Miss Hazelstone hazafiságát.

Annál nagyobb volt megdöbbenése, amikor hallotta, hogy Els rendőr a külső irodában felveszi a telefont és Miss Hazelstone metsző hangja vibrál a hallgatóban. A parancsnok kíváncsi volt rá, hogyan szenved majd Els a beszélgetés alatt, hát hallgatózott egy kicsit.

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.

- Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.

- Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.

Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.

- Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!

Els újra próbálkozott. - Pár fillér* elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.

- Fivepence a szakácsom volt!

- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.

- Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.

- Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?

A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.

- Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Śgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.

Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.

- Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!

Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.

----------

*Fivepence = öt penny (Ford.)

- A házban van a holttest?

- A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!

-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.

- Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. - Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.

Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. - Amikor megérkezem, a házban fogom találni a holttestet - mondta most másodjára nagyon lassan.

Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. - Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? - kérdezte dühösen.

A parancsnokot elképesztette az ötlet. - Szó sincs róla! - mondta. - Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kitenni önt, amellett még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Szünet következett: Miss Hazelstone megrágta magában, amit utoljára hallott. Azután lassan és fenyegető hangon beszélni kezdett. - Ez úgy szól, mintha azt javasolná, hogy nyúljak hozzá egy bűntett bizonyítékához. Mintha arra próbálna rávenni, hogy beavatkozzak az igazságszolgáltatás menetébe!

- Asszonyom, én csak segíteni próbálok önnek abban, hogy betartsa a törvényt! - szakította félbe a parancsnok. Szünetet tartott, amíg a szavakat keresgélte. - A törvény szerint bűnnek számít, ha a házán kívül lő a kafferekre. De szintén a törvény szerint egyértelműen megengedhető és helyes lelőni őket olyankor, ha jogtalanul hatoltak be oda.

- Fivepence a szakácsom volt, és kétségbevonhatatlan joga volt a házamba lépnie!

- Attól félek, ebben nincs igaza - folytatta a meggyőzést van Heerden parancsnok. - Az ön háza fehér terület, és egyetlen kaffer sem jogosult engedély nélkül belépni oda. Azzal, hogy le tetszett lőni a szakácsát, megtagadta tőle a belépési engedélyt. Ezt bizton állíthatom önnek.

Csend támadt a vonal túlsó végén. Miss Hazelstone-t tehát nyilvánvalóan meggyőzte a nyugtatás.

- Ott leszek negyven perc múlva - folytatta van Heerden parancsnok, majd reménykedve hozzátette: - És bízom benne, hogy a holttest...

- Maga itt lesz öt perc múlva, Fivepence pedig ott lesz a pázsiton, ahol agyonlőttem! - ripakodott rá Miss Hazelstone, és lecsapta a telefont.

A parancsnok elgyötört pillantást vetett a kezében lévő kagylóra, majd lassan letette. Els rendőrhöz fordult, és odarendelte az autóját.

Útközben, ahogy felfelé hajtottak a dombon, van Heerden parancsnok azon morfondírozott, hogy nehéz eset elébe néz. A hátsó ülésről Els rendőr fejének formáját nézegetve némi vigaszt talált annak méretében és színében.

A legrosszabb esetben kihasználhatja Els áldásos pályaalkalmatlanságát. Ha pedig minden erőfeszítése kudarcba fúl, és Miss Hazelstone ragaszkodik hozzá, hogy gyilkosság vádjával bíróság elé kerüljön, akkor majd az italgőzös agyú, részeges Els rendőr lesz a vád koronatanúja. Ha semmi más nem is mentheti meg Miss Hazelstone-t, ha bűnösnek vallja magát a nyílt tárgyaláson, ha beismerést beismerés után is írna majd alá, akkor is akármilyen félkegyelmű védőügyvéd tesz majd fel keresztkérdéseket Els rendőrnek, annak válaszai nyomán a legelfogultabb esküdtszék, a leghajlíthatatlanabb bíró is meggyőződik majd arról, hogy a szegény néni a rendőri ostobaság és gátlástalan hamis eskü áldozata. Közismert volt az államügyész egyik sziporkája, amellyel Els rendőrt egyszer a tanúk emelvényén a Mr. Instant Alibi gúnynévvel illette.