Tom Sharpe: REMETELÉT

(részlet)

 

1. fejezet

 

Amikor Lockhart Flawse átemelte ifjú nejét, Jessica Sandicott kisasszonyt otthonuk (Sandicott Crescent 12, East Pursley község, Surrey megye) küszöbén, a fiatal férjről el lehetett mondani, hogy éppen olyan készületlenül pottyant a házasélet veszélyeinek és örömeinek kellős közepébe, mint ahogyan annak idején, pontosabban 1956. szeptember 6-án, hétfőn reggel 7 óra 5 perckor a világba pottyant bele, amely tettével azonnal megölte édesanyját. Mivel Flawse kisasszony még a tüskebokor képezte halálos ágyán sem volt hajlandó megnevezni gyermeke apját, s a fiú születésének, valamint saját elmúlásának óráját azzal töltötte, hogy felváltva sírt és fohászkodott („Jajédesjóistenem!”), a leány apja, aki kénytelen volt átélni a kommunikáció eme csődjét, majd nevet is választani a csecsemőnek, úgy döntött, hogy egyik kedvenc írója, a nagy Walter Scott életrajzírójáról nevezi el Lockhartot, sőt valamelyest még a saját jó hírét is veszélybe sodorva ideiglenesen azt is engedélyezte, hogy a csecsemő egyelőre a Flawse családnevet is viselhesse.

E pillanattól kezdve azonban Lockhart semmi mást nem kapott, még egy nyomorult születési anyakönyvi kivonatot sem. Az öreg Mr Flawse gondoskodott arról, hogy ez így legyen. Ha már leányából annyira hiányzott a társadalmi diszkréció, hogy volt képe rókakölyök-vadászat közben fattyút szülni annak a habarcs nélkül rakott kőfalnak a tövében, amelynek átugrását a nála jóval értelmesebb lova megtagadta, Mr Flawse eltökélte magában, hogy Lockhartot az anyja jellemhibái nélkül fogja felnevelni. Erőfeszítéseit siker koronázta: a fiú tizennyolc éves korában ugyanolyan keveset tudott a nemiségről, mint egykoron édesanyja a fogamzásgátlásról. Életét számos egymást követő házvezetőnő és fél tucatnyi, szintén egymást követő házitanító gondoskodása alatt töltötte. Az előbbiek kiválasztásában az volt a döntő szempont, hogy hajlandóak legyenek eltűrni az öreg Mr Flawse ágyának és asztalának borzalmait, az utóbbiakében pedig az, hogy ne e világra valók legyenek.

Mivel a Flawse Rigg alatt elterülő Flawse Fell közepén lévő udvarházuk, a Flawse Hall tizenhét mérföldre esett a legközelebbi várostól, és a Római Faltól északra található legkietlenebb mocsárvidék terült el körülötte, kizárólag a messze legkétségbeesettebb helyzetben lévő házvezetőnők és az e világra legkevésbé való házitanítók fogadták el hosszabb időre a felajánlott állást. A szigorú ridegség nem csak a természeti környezetből áradt. Mr Flawse felettébb ingerlékeny úriember volt, és a generális ismeretanyagból Lockhartnak a létező legpartikulárisabb részeket oktató házitanítók sora azzal a kizárólagos feltétellel nyúlhatott a gyermek agyához, hogy Ovidius nem szerepelhet a klasszikus szerzők között, és egyáltalán, az irodalom tanítása mindenestől mellőzendő. Lockhartot az ősi erényekre és matematikára kellett tanítaniuk. Mr Flawse különösen az utóbbira fektetett nagy hangsúlyt: éppen olyan eltökélten hitt a számokban, mint ősei az eleve elrendeltetés eszméjében és a marhalopásban. Véleménye szerint a számtan meghitt ismerete megbízható alapot nyújt majd a kereskedelmi pályához, és oly teljes mértékben hiányzik belőle mindenféle nyilvánvaló szexuális vonzerő, mint a házvezetőnőinek a külleméből. Mivel a házitanítókban, akik ráadásul nem is e világra való férfiak voltak, ritkán esett egybe a matematika és a klasszikusok ismerete, Lockhart oktatása óriási zökkenőkkel folyt, ám azért volt annyira alapos, hogy legyűrje a helyi hatóságok minden arra irányuló erőfeszítését, hogy a gyermeket közköltségen valamelyest ortodoxabb iskolázottsággal lássák el. Azok a tanfelügyelők, akik hajlandók voltak elvergődni Flawse Hallig, hogy bizonyítékot szerezzenek Lockhart iskolázottságának hiányos voltáról, a gyermek műveltségének roppant szűkre szabott tartományában megnyilvánuló mély ismeretektől lenyűgözött állapotban távoztak. Nemigen szokhattak hozzá ugyanis olyan kisfiúkhoz, akik latinul mondják fel a nagy szorzótáblát, és urdu nyelven olvassák az Újtestamentumot. E tanfelügyelők mellesleg ahhoz sem szokhattak különösebben hozzá, hogy egy olyan öregember jelenlétében vizsgáztassanak, aki a látványos módon előttük megtöltött és a gyomrukra irányított vadászpuskájának ravaszát babrálja szórakozottan a vizsga alatt. Ilyen körülmények között a tanfelügyelők úgy érezték, hogy Lockhart Flawse ha nem is éppen biztonságos, de oktatási szempontból mindenképpen kiváló kezekben van, ők pedig egy marék söréten kívül semmit nem nyerhetnek azzal, ha megpróbálják a gyermeket a közösség tanügyi gondozása alá vonni. E vélekedést az évről évre gyérebben érkező házitanítók is osztották.

Elmaradásukat Mr Flawse azzal kompenzálta, hogy maga kezdte tanítani az unokáját. Mivel a Birodalom fénykorában, 1877-ben született, még mindig az ifjúsága idején általános dogmákat vallotta a magáénak. A briteket az Isten és a Természet által együttesen létrehozott legpompásabb állatfajnak vélte, a Birodalmat pedig a valaha létező legnagyszerűbb birodalomnak. Szerinte Calais-nál kezdődött az ázsiaiak és a mocskos arabok területe, a nemiséget pedig a szaporodáshoz szükséges, de egyébként említeni is tilos ocsmányságnak tartotta. Nem vette tudomásul a szigorú tényeket, nevezetesen azt, hogy a Birodalom régóta megszűnt már, s az ázsiaiak és a mocskos arabok is rég megfordították a trendet: területük immár nem Calais után kezdődött, hanem Dovernél ért véget. Mr Flawse semmiféle hírlapra nem fizetett elő, s mivel a Flawse Hallba nem vezették be az elektromosságot, az idős úr erre hivatkozva még egy tranzisztoros rádiót sem engedett be a házba, nemhogy holmi televíziós készüléket. A nemiségről azonban nem tudott nem tudomást venni. Még kilencvenévesen is bűntudat gyötörte saját kilengéseiért, s az, hogy e kilengések a Birodalomhoz hasonló módon nagymértékben átkerültek a valóságból a fantázia világába, csak rontott a helyzeten. Nyaktól felfelé Mr Flawse kicsapongó maradt, s testgyakorlás és ördögűzés céljából még mindig rendszeresen hideg fürdőket vett és hosszú sétákat tett. Ezenkívül vadászott és halászott, s fattyú unokáját is egészen addig biztatta ezen egészséges szabadtéri elfoglaltságok űzésére, amíg csak Lockhart egy első világháborús 303-as Lee-Enfielddel le nem tudta szedni a menekülő nyulat ötszáz yardról, a 22-esével pedig a fajdot százról. Tizenhét éves korára az ifjú olyannyira megtizedelte a Flawse Fell élővilágát és a North Teen halállományát, hogy a kutyafalka általi levadászás és széttépetés érdekében a puskagolyó nyújtotta viszonylag fájdalommentes haláltól gondosan megkímélt rókák is egyre nehezebbnek találták a megélhetést, s végül kevésbé fárasztó lápvidékekre költöztek át. Leginkább e nemkívánatos migráció, és az utolsó, eddig legkívánatosabb házvezetőnőjének a rókákéval egyidejű távozása váltotta ki Mr Flawse háziorvosából, Dr Magrew-ból azt a javaslatot, hogy a testileg újabban túlzó mértékben a portóis palackra, lelkileg pedig Carlyle irodalmi társaságára támaszkodó öregúr utazzon vakációra. Az orvos javaslatát Mr Flawse ügyvédje, Mr Bullstrode is támogatta a harminc éve rendszeresen havonta egyszer a Flawse Hallban adott vacsorák valamelyikén. Ezen alkalmakkor Mr Flawse megfelelő hallgatóságot kapott az örökkévaló, a metafizikai, a biológiai és az általában sértő jellegű jelenségekről és dolgokról alkotott vad nézeteinek megszellőztetésére. E vacsorák szolgáltatták számára a templomba járás pótszerét, s az ilyenkor hangoztatott érvei álltak a legközelebb valami olyan dologhoz, amit jobb szó híján akár vallásnak is nevezhetünk.

– Forduljak fel, ha elmegyek! – mondta, amikor Dr Magrew először hozta szóba a vakáció gondolatát. – Az az idióta, aki először mondta, hogy a változás felér a pihenéssel, nem ebben a sötét században élt!

Dr Magrew töltött még magának a portóiból. – Nem élhet fűtetlen házban, házvezetőnő nélkül! Nem fogja megérni a következő telet!

– Dodd és a fattyú a gondomat viselik. A ház pedig nem fűtetlen! A slimeburni kaparóbányában ott a szén, Dodd meg lehozza. É a fattyú főz.

– No, igen, az is baj – mondta Dr Magrew, aki már a vacsora alatt is erősen gyanította, hogy Lockhart főzött. – Az emésztése nem fogja elviselni a megterhelést, és a fiút sem tarthatja örökké ide bezárva! Ideje már, hogy egy kis világot lásson!

– Addig nem, amíg meg nem tudom, ki volt az apja! – mondta rosszindulatú pillantással Mr Flawse. – És amikor megtudom, lovaglókorbáccsal fogom félig agyonverni!

– Rövidesen nem lesz olyan állapotban, hogy bárkit megverhessen a lovaglókorbácsával, ha nem fogadja meg a tanácsunkat! – mondta Dr Magrew. – Maga mit szól, Bullstrode?

– Barátjaként és ügyvédjeként amondó volnék – mondta Mr Bullstrode, akinek az arca halványan sejlett elő a gyertyaláng mögül –, hogy sajnálnám, ha az időjárás és a tanácsunk makacs semmibevétele miatt a kelleténél korábban szakadna meg havonkénti összejöveteleink kellemes hagyománya. Ön már nem fiatal, és a végrendeletét illetően...

– Fenébe a végrendeletemmel! – mondta Mr Flawse. – Majd akkor készítek végrendeletet, amikor tudom, kire hagyom a pénzemet, és nem korábban! És mi ez a maga oly buzgón kínálgatott ajánlata?

– Menjen hosszú hajóútra – mondta Mr Bullstrode –, valami meleg, napos vidékre! Úgy tudom, a koszt kiváló az ilyen hajókon.

Mr Flawse belebámult a kancsó mélyébe, és fontolóra vette a javaslatot. Volt valami abban, amit a barátai mondtak, ráadásul újabban olyan panaszok is kezdtek befutni a földbérlőitől, hogy gyorsabb lábú áldozatok híján Lockhart rákapott arra, hogy ezerötszáz yard távolságról birkákon gyakorolja a kapáslövést. E panaszokat az ifjú főztje is igazolta: az utóbbi időben Mr Flawse emésztése és lelkiismerete szempontjából egyaránt túl gyakran ettek félig átsütött birkát. Lockhart amellett már tizennyolc esztendős volt, s Mr Flawse úgy vélte, itt az idő, hogy megszabaduljon a fattyútól, mielőtt még az szabadul meg valakitől a puskája segítségével. Mintha csak megerősítésként érkezne, Mr Dodd northumbriai dudájából szomorú dallam szállt be a konyha felől. Lockhart most is ugyanúgy ült odakint a szolgával szemben, mint amikor az a régi nagy napokról mesélt neki, vagy a fácán- és a lazacfogás legjobb trükkjeire tanította.

– Gondolkodni fogok a dolgon! – mondta végül Mr Flawse.

 

Az aznap éjszakai erős havazás hatására végre döntésre jutott. Amikor Mr Bullstrode és Dr Magrew lejött reggelizni, belátóbb hangulatban találta házigazdáját.

– Magára hagyom a szervezést, Bullstrode! – mondta Mr Flawse, amint végzett a kávéjával, és rágyújtott egy megfeketedett pipára. – És a fattyú is velem jön!

– Születési bizonyítványra lesz szüksége, hogy útlevelet kaphasson – mondta az ügyvéd –, és...

– Azt már nem! Majd akkor anyakönyveztetem, amikor tudni fogom, ki az apja! – acsarkodott Mr Flawse.

– Hogyne, hogyne – mondta Mr Bullstrode, aki nem kívánt már ilyen korán reggel belebocsátkozni a lovaglókorbács problémakörébe. – Gondolom, az idén még beletehetjük az ön útlevelébe is a képét.

– De nem a fiamként! – vicsorogta Mr Flawse, akinek az unokájával szemben táplált érzelmeinek mélységét részben az a borzalmas gyanúja is indokolta, hogy esetleg maga is közrejátszhatott a gyermek megfogantatásában. Lelkiismeretét még mindig állhatatosan gyötörte egy részeg állapotában lefolytatott hajdani viadal az akkori házvezetőnővel, aki mostani emlékezete szerint a nappali megjelenéséhez képest azon az éjszakán mintha jóval fiatalabbnak és ellenállóbb természetűnek tűnt volna. – Nem a fiamként!

– Rendben van, az unokájaként! – mondta Mr Bullstrode. – Szükségem lesz egy fényképre is a fiúról.

Mr Flawse átment a dolgozószobájába, kotorászott egy íróasztalfiókban, majd visszatért egy, a tízesztendős Lockhartot ábrázoló fényképpel. Mr Bullstrode kételkedő arccal nézegette a fotót.

– Sokat változott azóta! – mondta.

– Szerintem nem – mondta Mr Flawse –, márpedig én tudhatom a legjobban. Világéletében félnótás fajankó volt.

– Hivatalosan pedig nincs is a világon – mondta Dr Magrew. – Tudja, még a táradalombiztosítási rendszerbe sem jelentették be, és ha egyszer megbetegszik, számottevő nehézségeit látom annak, hogy kezeléshez jusson.

– Egyetlen napig sem volt beteg soha életében! – vetette ellen Mr Flawse. – Nehéz volna nála egészségesebb vadembert találni.

– De balesetet is szenvedhet! – jegyezte meg Mr Bullstrode.

– Túl nagy szerencse lenne – rázta meg a fejét az öregember. – Dodd gondoskodott róla, hogy tudjon mihez kezdeni magával baj esetén. Hallották már, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, ugye? – Dr Magrew és Mr Bullstrode hallották már. – No, hát Dodd épp az ellenkező eset! – folytatta Mr Flawse. – Olyan vadőr, akiből a legjobb orvvadász lehetne. És a fattyúba is beoltotta már a hajlamát. Amikor az kimegy, húsz mérföldes körben nincs az a vad vagy madár, amelyik biztonságban lenne tőle.

– Ha már a kimenetelnél tartunk – szólt közbe Mr Bullstrode, aki ügyvédként nem kívánt hallani Lockhart illegális tevékenységéről –, mondja, hová szeretne utazni?

– Valahová Szueztől délre – mondta Mr Flawse, aki már nem emlékezett Kipling munkásságára olyan jól, mint hajdanán. – A részleteket magára bízom.

 

Három hét múlva Lockhart és nagyapja a Mr Flawse által hivatalosabb jellegű kimozdulások alkalmával használt kétlovas, zárt hintón távozott a Flawse Hallból, mivel az öregúr a többi modern találmányhoz hasonlóan az automobilt is elutasította. Elől Mr Dodd tartotta a gyeplőt, a hintó hátára kötve pedig ott volt az a hatalmas utazóláda, amelyet Mr Flawse utoljára az 1910-ben tett kalkuttai útja alkalmával használt. A lovak patája végigcsattogott a Hallból levezető kőborítású kocsiúton. Lockhart izgatottan készült mindenféle élményre. Most fog először belépni nagyapja emlékeinek és saját fantáziájának a világába! A Hexham–Newcastle–London–Southampton utat vasúton tették meg, s Mr Flawse egész idő alatt méltatlankodva panaszolta, hogy a North–Eastern vasúttársaság már nem olyan, mint negyven éve volt. Lockhart döbbenten fedezte fel, hogy léteznek olyan nők is, akiknek nincs sűrű szőr az ajkuk körül, sem csomós visszér a bokájukon. Mire a hajóhoz értek, az idős Mr Flawse annyira kimerült már, hogy az utolsó két kalauzzal történt találkozása alapján tévedésből azt hitte, már meg is érkeztek Kalkuttába. Csak a legnagyobb nehézségek árán és útlevelének a lehető legfelületesebb vizsgálatát követően sikerült felsegíteni a hajóra, és le a kabinjába.

– Itt, a lakosztályban költöm el az estebédemet – mondta a stewardnak. – A fiú majd odafent vacsorázik.

A steward ránézett a „fiúra”, s úgy döntött, nem világosítja fel az utast arról, hogy a kabin nem feltétlenül lakosztály, és hogy az étkezések ottani felszolgálása jócskán kiment már a szokásból.

– Van egy őskövületünk a tizenkilencesben – mondta később a stewardessnek –, és ezt vedd szó szerint! Nem lennék meglepve, ha már a Titanicon is ott lett volna.

– Azt hittem, azok mind vízbefúltak! – mondta a stewardess, de a steward pontosabb ismeretekkel rendelkezett. – Nem mind. És ez a vén gazember igazi túlélő, a legrosszabb fajtából, amit valaha láttam. A kis pirospozsgás unokája meg olyan, mintha Noé bárkájából jött volna elő, de nehogy valami bujcsizós kis szőrmókra gondolj ám!

 

Aznap este, mialatt a Ludlow Castle lefelé csorgott a Solenten, az idős Mr Flawse a lakosztályában költötte el estebédjét. Némi feltűnést keltett, amint Lockhart egy nála nagyobb méretű néhai nagybátyjától örökölt formális estélyi öltözékben felvonult az első osztályú ebédlőbe, s odavezették ahhoz az asztalhoz, amelynél ott ült már Mrs. Sandicott és leánya, Jessica. A leány szépségétől megdöbbent ifjú kissé habozott, majd meghajolt, és helyet foglalt az asztalnál.

Lockhart Flawse nem esett szerelembe az első pillantásra. Inkább zuhant szegény, mint kútba a kő.