Tom Sharpe: WILT ALTERNATÍV LESZ

(részlet)

 

7.

 

Huszonöt perc múlva Wilt sápadtan, fájdalmak között és halálos zavarban sántikált be az ipfordi közkórház baleseti ambulanciájára. A felvételi pulthoz érve belenézett az írnoknő együttérzéstől és képzelőerőtől láthatóan egyaránt mentes szemébe.

- Egy orvossal szeretnék beszélni! - mondta a foga között.

- Eltört valamije? - kérdezte az írnoknő.

- Bizonyos értelemben igen - mondta Wilt, tudva tudván, hogy beszélgetésüket élénken figyeli a helyiségben tartózkodó bő tucatnyi, az övénél látványosabb, de jóval kevesebb kínnal járó sérülést szenvedett páciens.

- Hogy érti azt, hogy bizonyos értelemben?

Wilt a nő szemébe nézett, és megpróbálta szavak nélkül a tudtára hozni, hogy állapota diszkréciót igényel. Az írnoknő azonban ennél komolyabban vette magát és a feladatát.

- Ha nem törést, vágást, azonnali beavatkozást igénylő sebesülést, avagy mérgezést szenvedett, a háziorvosához kell fordulnia! - mondta. Wilt számbavette a felsoroltakat, s úgy döntött, hogy leginkább az „azonnali beavatkozást igénylő sebesülés” hasonlít az ő esetére.

- Sebesülés - mondta.

- Hol? - kérdezte a nő, majd felvett egy golyóstollat az asztalról, és maga elé húzta az egyik űrlaptömböt.

- Hát … mondta Wilt, még inkább a foga közül, mint az előbb. A betegtársak fele szemmel láthatólag feleségi, illetve anyai kísérettel érkezett.

- Mondom, hol? - türelmetlenkedett az írnoknő.

- Hallottam! - suttogta Wilt. - Az a helyzet, hogy …

- Mert hogy nem érek itt rá egész nap magával foglalkozni!

- Világos - mondta Wilt -, csak arról van szó, hogy … izé … Nézze, nem venné rossz néven, ha inkább egy orvosnak mondanám el? Tudja … - De a nő nem tudta. Wilt úgy vélekedett, hogy a némber vagy szadista, vagy csökkent értelmi képességű.

- Ki kell töltenem ezt az űrlapot, és ha nem mondja meg, hol van a sebe … - Habozni kezdett, és gyanakodva meredt Wiltre. - Nem azt mondta az előbb, hogy törés? Most azt mondja, sebesülés. El kéne döntenie, melyik! Nem érek itt rá egész nap magával foglalkozni!

- Ebben a tempóban én sem - vesztette el Wilt a türelmét a mondatismétlés hallatán. - Sőt, ha nem csinálnak velem azonnal valamit, lehet, hogy mindjárt itt ájulok el maga előtt!

Az írnoknő vállat vont. A szeme előtti elájulást nyilván a normális munkanap részének tekintette. – Akkor is fel kell írnom ide, hogy törés vagy sebesülés, és hogy hol van, és ha nem mondja meg, hogy melyik és hol, nem vehetem fel a várólistára!

Wilt a válla felett hátrapillantott, és már majdnem azt mondta, hogy az agyalágyult felesége gyakorlatilag megskalpolta a hímvesszejét, ám pillantása elkapta féltucatnyi középkorú, az ő kísérletezését mohón figyelő asszony kíváncsi tekintetét. Gyorsan kellett hát taktikát változtatnia.

- Méreg! - sziszegte a foga között.

- Egészen biztos benne?

- Hogyne lennék! - mondta Wilt. - Én vettem be, vagy nem?

- Azt is állította, hogy törést szenvedett, aztán, hogy megsebesült. Most azt mondja, mind a három … Úgy értem, mérget vett be. És semmi szükség arra, hogy így nézzen rám! Csak a munkámat végzem!

- Ha ebben a tempóban végzi, csodálom, hogy valaki is bejut az orvos elé, mielőtt felfordul! - csattant fel Wilt, majd nyomban megbánta a kitörést. Az írnoknő nyíltan ellenséges tekintettel bámulta. Arckifejezése azt sugallta, hogy Wilt a maga vonatkozásában valóban a leghőbb írnoknői vágyakat fogalmazta meg.

- Nézze - próbálkozott Wilt a némber megbékítésével -, bocsásson meg, amiért zaklatottnak tűnök …

- Inkább gorombának.

- Ahogy parancsolja. Tehát gorombának. Bocsánatot kérek. De ha maga nyelt volna mérget, esett volna utána a karjára, és kapott volna sebet a hátsójára, ugye maga is zaklatott lenne egy kicsit?

A katasztrófaleltár nagyobb hitelessége kedvéért bal karját béna mozdulattal a levegőbe emelte, majd megtámasztotta a jobb kezével. Az írnoknő kételkedő arckifejezéssel nézte végig a produkciót, és ismét a kezébe vette a golyóstollat.

- Magával hozta az üveget? - kérdezte.

- Milyen üveget?

- A mérget tartalmazó üveget. Amiről azt mondta, hogy bevette.

- Miért kellene nálam lennie?

- Nem tudunk segíteni, amíg nem tudjuk, miféle mérget vett be!

- Az üvegre nem volt ráírva, hogy milyen méreg - mondta Wilt. - Egy limonádés üvegben volt, a garázsban. Csak annyit tudok, hogy méreg volt benne.

- Honnan?

- Mi honnan?

- Honnan tudja, hogy méreg volt?

- Onnan, hogy nem limonádéíze volt! - mondta Wilt kétségbeesetten, sejtvén, hogy percről percre mélyebbre merül a diagnosztikai zűrzavar mocsarába.

- Azért, mert valaminek nincs limonádéíze, attól az még nem szükségszerűen mérgező! - alkalmazta az írnoknő a támadhatatlan logika fegyverét. - Csak a limonádénak van limonádéíze. Semmi másnak nincs!

- Hogyne, természetesen. Ennek a folyadéknak azonban nem egyszerűen nem limonádéíze volt, hanem határozottan halálos méregíze! Valószínűleg ciánízű volt!

- Senki nem tudja, milyen ízű a cián - folytatta az írnoknő a kiutálási hadjáratot Wilt egyre erőtlenebb védekezése ellenében. - A halál azonnal beáll.

Wilt tekintete ismét barátságtalanná vált. - Rendben van - mondta végül -, akkor felejtsük el a mérget! De még mindig van egy törött karom, és egy azonnali beavatkozást igénylő sebesülésem. Követelem, hogy beszélhessek egy orvossal!

- Akkor várnia kell a sorára. Mit mondott, hol van a sebesülése?

- A hátsófelemen - mondta Wilt, majd a következő hatvan percben egyfolytában bánta e kijelentését. Igényének alátámasztása érdekében ugyanis állva volt kénytelen kivárni, amíg az előtte érkezett pácienseket ellátják, s az írnoknő közben egyfolytában őt fixírozta, szemében a leplezetlen gyanakvás és ellenszenv keverékével. Hogy elkerülje a némber tekintetét, Wilt megpróbált beleolvasni egy ülő férfi válla felett annak az újságjába. Az ülő férfit szemlátomást csupán egy bekötött lábujj jogosította fel az azonnali beavatkozás igénylésére. Wilt irigyelte az urat, s mint már oly sokszor életében, ismét elgondolkodott a körülmények perverz összjátékán, ami megakadályozta azt, hogy az emberek higyjenek neki.

Nem olyan egyszerű volt ez, mint Byron híres megfogalmazása, mi szerint az igazság idegenszerűbb a kitalációnál. Saját tapasztalata arra indította Wiltet, hogy az igazság és a kitaláció egyaránt elfogadhatatlan. Jellemének valami kétértelmű vonása, talán az a képesség, hogy minden problémát minden oldalról lát, az őszintétlenség aurájával vonta be alakját, és lehetetlenné tette, hogy bárki elhigyje, amit mond. Ahhoz, hogy elhigyjék, az igazságnak először kézenfekvőnek és valószínűnek kell lennie, valamint bele kell illenie valamelyik előemésztett vélemény könnyen azonosítható kategóriájába. Ha nem illik az elvárásokhoz, az emberek nem hajlandók elhinni. Wilt észjárása pedig, mondjuk így, vastagon nem illett össze semmiféle elvárással. Skatulyába ugrás helyett inkább végigkövette a lehetőségeket, akárhová is vezettek a spekuláció labirintusában, ahová a legtöbb ember képtelen volt utána menni. Eva legalábbis biztosan. Nem mintha Eva valaha is spekulált volna. Inkább egyik véleményről a másikra bakugrált, anélkül a csodálkozó-morfondírozó köztes állapot nélkül, amibe viszont az ugrabugra nélkül tűnődő hajlamú Wilt szeretett folyton beleragadni. Eva világában minden problémára volt megoldás; Wiltében viszont mindegyikre tíz is volt, s abból mindegyik szöges ellentétben állt az összes többivel. Még ebben a borongó hangulatú váróhelyiségben is, ahol saját instant nyomorúságának ki kellett volna zárnia tudatából a külvilág gondját, Wilt értelme talált némi nyersanyagot a tűnődéshez.

Az újság ordító főcíme: TENGERI MADARAKAT FENYEGET AZ OLAJKATASZTRÓFA egy annál szemlátomást kisebb borzalmakkal telt oldal nagy részét töltötte ki. Szemlátomást, mert az egyéb borzalmak igen kis helyre szorultak az oldalon. Például: ismét terrortámadás ért egy pénzszállító furgont. A vezetőt rakétavetővel fenyegették meg, a másik vagyonőrt pedig hidegvérrel fejbelőtték. A gyilkosok negyedmillió fonttal gazdagabban oldottak kereket, ám ez kevésbé volt fontos, mint a tengerpart közelében kifolyt olaj által pusztulásra ítélt sirályok sorsa. Wilt fontolóra vette ezt a megkülönböztetést, és elgondolkodott: hogyan érezhet az agyonlőtt vagyonőr özvegye azzal kapcsolatban, hogy néhai férje tragédiája a második helyre szorul a közfigyelemben a tengeri madaraké mögött? Mi ez a dolog a modern világban, hogy a vadvilág fontosabb az emberi nyomorúságnál? Talán az emberi faj annyira fél a kihalástól, hogy már nem törődik azzal, mi történik az egyénnel, viszont szorosra zárja sorait, és kollektívan úgy tekint két olajszállító hajó összeütközésére, mint a saját majdani sorsa előhírnökére? Vagy talán …

Wilt lusta gondolatait megzavarta egy hang, ami az ő nevét szólította. Felpillantott az újságból, és tekintete találkozott egy baltával faragott arcú nővérével, aki őt nézte, míg a felvételi pultos írnoknővel beszélt. A nővér eltűnt, hűlt helyét az írnoknő mellett pedig két pillanat múlva egy idősebb, s nyilván rangos szakorvos foglalta el, uszályában néhány fiatal orvossal, egy nővérrel és két ápolónővel. Wilt boldogtalanul figyelte, amint a nagy ember az ő kartonját tanulmányozza, szemüvege felett olykor úgy pillant őrá, mint egy olyan emberpéldányra, amit méltóságán alul áll személyesen kezelni, majd bólint az egyik beosztott orvosnak, és gunyoros mosollyal távozik a helyszínről.

- Mr Wilt! - szólította a fiatal orvos. Wilt óvatosan tett egy apró lépést előre.

- Volna kedves bemenni egy fülkébe, és várni? - hívta az orvos.

- Bocsásson meg, doktor úr - mondta Wilt -, de szeretnék négyszemközt beszélni önnel!

- Annak is eljön az ideje, Mr Wilt, négyszemközt is fogunk beszélgetni, de ha most nincs jobb dolga, szíveskedjen átfáradni egy fülkébe! - A fiatal orvos ezzel sarkonfordult, és végigment a folyosón. Wilt már indult, hogy utánasántikál, de a felvételi pultos írnoknő megállította.

- A baleseti fülkék arra vannak! - mutatta az ajtópótló függönyök sorát egy másik folyosón. Wilt elfintorodott, és elsántikált, hogy fülkére menjen az orvossal.

 

*

 

A Willington Roadon Eva éppen telefonált. Már beszólt az Előkészítőbe, hogy Wilt otthon fekszik betegen, ezért nem tud aznap munkába menni. A kötelezőt letudva, most Mavis Mottrammal tartott helyzetmegbeszélést.

- Nem tudom, mit gondoljak! - mondta szerencsétlenül. - Úgy értem, annyira valószínűtlenül hangzott, és amikor rájöttem, hogy tényleg megsérült, olyan pocsékul éreztem magam!

- Drága Evám - mondta Mavis, aki viszont pontosan tudta, mit gondoljon -, te túlságosan hajlamos vagy arra, hogy magadat kárhoztasd, és Henry persze ezt jól kihasználja! Úgy értem, az a babaügylet is elég jelzés lehetett neked arra, hogy Henry bizony tényleg furcsa!

- Arra nem szívesen emlékszem vissza - mondta Eva. - Olyan régen történt, és Henry már megváltozott azóta!

- A férfiak alapvetően soha nem változnak meg, és Henry veszélyes korban van. Figyelmeztettelek, amikor ragaszkodtál ahhoz, hogy odavedd azt a német au pair lányt!

- Az más dolog. Irmgard nem au pair. Sokkal több bért fizet a lakásért, mint amennyit először kértem tőle, viszont nem segít a háztartásban. Beiratkozott az Előkészítőben a külföldiek kurzusára, és máris perfektül beszél angolul.

- Na, mit mondtam neked, Eva? Ugye egy szóval sem említette neked az Előkészítőt, amikor odament hozzád, hogy kivenné a szobát?

- Nem - mondta Eva.

- Nem lepne meg, ha megtudnám, hogy Henry akkor már ismerte, és ő szólt neki, hogy kiadod a padlásteret.

- Ugyan már, hogyan szólhatott volna? Nagyon meglepettnek és dühösnek látszott, amikor elmondtam neki!

- Utálom magamat érte, drágám, de kénytelen vagyok azt mondani neked, hogy Henrynek te mindig a jó oldalát nézed. Hát persze, hogy meglepetést és haragot színlel! Pontosan tudja, hogyan manipuláljon téged, mert ha örömöt mutatott volna, te rögtön tudtad volna, hogy valami baj van.

- Gondolom, igen - mondta kételkedve Eva.

- Ami pedig azt illeti, hogy ismerte-e korábban a lányt - folytatta Mavis az elszánt hadakozást Wilten keresztül a saját Patrickje ellen -, úgy rémlik, mintha emlékeznék rá, hogy a nyári vakáció elején Henry nagyon sok időt töltött az Előkészítőben, márpedig a külföldi diákok olyankor intézik a felvételüket.

- De Henrynek semmi dolga azzal a tanszékkel! Az órarenddel volt elfoglalva!

- Nem kell azon a tanszéken dolgoznia ahhoz, hogy találkozzon a kis lotyóval, és amíg te azt hitted, hogy az órarenddel foglalkozik, azalatt nyugodtan foglalkozhatott azzal a lánnyal az irodájában!

Eva fontolóra vette a lehetőséget, majd elvetette. - Henry nem olyan, és egyébként is észrevettem volna rajta a változást! - mondta.

- Drágám, tudomásul kéne már venned, hogy minden férfi igenis olyan. Én sem vettem észre semmi változást Patricken, csak amikor már túl késő volt! Több mint egy éve folyt már a viszonya a titkárnőjével, mielőtt bármit megszimatoltam! - mondta Mavis. - Akkor is csak abból jöttem rá, hogy baj van, amikor a nő bugyijába fújta az orrát.

- Mibe fújta az orrát? - kérdezte Eva, akinek felcsigázta az érdeklődését a közlés sugallta rendkívüli perverzió.

- Éppen szörnyen náthás volt, tudod, és egyik reggel kihúzott a zsebéből egy piros bugyit, és abba fújta az orrát - mondta Mavis. - Persze akkor rögtön rájöttem, hogy mi folyik.

- Hát igen, abból már rájöhettél, ugye? - mondta Eva. - És mit mondott, amikor rákérdeztél?

- Nem kérdeztem én semmit. Tudtam! Úgyhogy azt mondtam neki, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy képes kiprovokálni belőlem a válást, mert …

Mavis tovább fecsegett Patrickről, s a hallgató Eva agya lassú forgásnak indult. Volt valami az emlékezetében arról az éjszakáról, s most szépen a felszínre úszott. Valami Irmgard Müllerrel kapcsolatban. Az után a Henryvel való rémes veszekedés után nem tudott aludni. Ébren feküdt a sötétben, azon tépelődött, vajon miért muszáj Henrynek … persze most már tudja, hogy Henry nem azt tette, de akkor még … Igen, ez az, az akkor! Az idő! Négy óra volt, amikor hallotta, hogy valaki nagyon halkan jön felfelé a lépcsőn, biztos volt benne, hogy Henry az, és aztán recsegett a padlásra vezető lépcső, és abból kiderült, hogy Irmgard jött haza. Eva emlékezett rá, hogy az óra világító számlapjára nézett, látta a két mutatót négynél és tizenkettőnél, és egy pillanatra azt hitte, hogy éjfél múlt húsz perccel, de hát Henry háromkor jött meg, és … Ekkor álomba kábult, mielőtt a kérdés egészen megfogalmazódott volna az agyában. Most viszont, Mavis fecsegését hallgatva a fogalmazás befejeződött. Henry Irmgarddal volt odakint? Nem Henryre vall ilyen későn hazajárni! Emberemlékezet óta nem jött még haza ilyen későn! Irmgard pedig határozottan nem úgy viselkedik, mint egy au pair lány. Egyrészt túl öreg is ahhoz, másrészt túl sok pénze van! Ezt a lassú gondolatfolyamot szakította meg Mavis Mottram azzal a végkövetkeztetéssel, ami felé Eva is haladt a saját tempójában.

- Azt tudom, hogy a helyedben rajta tartanám a szememet azon a német lányon! - mondta. - És ha megfogadod a tanácsomat, a hónap végén megszabadulsz tőle!

- Igen - mondta Eva. - Igen, gondolkodni fogok rajta, Mavis. Köszönöm, hogy ilyen együttérző vagy!

Eva letette a telefont, és a hálószoba ablakán át kibámult a ház utcai frontján lévő pázsit közepén álló bükkfára. Ez a fa volt az első dolog, ami megtetszett neki a házon, a bükkfa az előkertben, egy nagy, kényelmes, megbízható fa, aminek a gyökerei ugyanolyan messzire nőnek a föld alatt a törzstől, mint a koronája odafent. Legalábbis ezt olvasta valahol, s a fényt kereső lombok meg a vizet kereső gyökerek egyensúlya olyan rendjénvalónak tűnt, sőt valahogy olyan organikusnak is, mintha megfogalmazta volna, hogy Eva mit akar egy háztól, és meg is ígérte volna, hogy megadja neki.

A ház is megfelelőnek látszott. Nagy ház volt, magas mennyezetű, vastag falú, körülötte kert és gyümölcsös, ahol boldogan nőhetnek fel a gyerekek, nagyobb távolságban a nyugtalanító valóságtól, mint a Parkview Avenue-n lettek volna. De Henrynek nem tetszett a költözés. Ki kellett kényszeríteni a beleegyezését, és azóta sem adta meg magát sem a gyümölcsös kínálta szelídített vadon hívó szavának, sem a társadalmi sérthetetlenség érzésének, amit Eva talált a Willington Roadon és a házban. Nem mintha Eva sznob lett volna: egyszerűen nem szerette, ha bárki lenézi, és most már nem is nézheti le senki! Még Mavis sem uralkodik már rajta, aki sohasem mesélte volna el neki Patrick bugyis történetét, ha ő még mindig két utcával arrébb lakna. Mavis különben egy dög. Mindig vadászik Patrickre, és ha Patrick testileg hűtlen, akkor Mavis morálisan. Henry mondta róla, hogy pletyka útján követ el sűrű házasságtörést, és van is benne valami. Viszont abban is van valami, amit Mavis mondott Irmgard Müllerről. Rajta fogja tartani a szemét! Van valami furcsa hidegség abban a nőben - és hogy értette, amit mondott, hogy majd segít a ház körül, aztán egyszerre csak beíratkozik az Előkészítőbe?

Eva szokatlanul nyomott hangulatban kávét főzött magának, majd padlót fényezett az előszobában, kiporszívózta a lépcső szőnyegét, rendet rakott a nappaliban, berámolta a szennyest a mosógépbe, lekefélte az organikus vécé peremét, és elvégezte mindazokat a teendőit, amelyeket el kellett végeznie, mielőtt hazafuvarozhatja a Négyek Bandáját a játszóiskolából. Már túl volt minden dolgán, és indulás előtt éppen a haját kefélte a hálószobában, amikor hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és léptek közelednek felfelé a lépcsőn. Ez nem lehet Henry! Henry soha nem kettesével veszi a lépcsőt, és így, a bekötözött kukacával, valószínűleg fel sem jönne! Eva az ajtóhoz ment, kinézett, és egy meglepett fiatalembert talált a lépcsőfordulón.

- Maga mit csinál itt? - kérdezte megriadva.

A fiatalember felemelte a két kezét. - Kérem szepen, Miss Mullernél jottem! - mondta vastag külföldi kiejtéssel. - Kolcsönad nekem kulcs. - És felmutatta a bizonyítékot.

- Ahhoz nem volt joga - mondta Eva, aki haragudott magára, amiért úgy megijedt. - Nem akarom, hogy kopogás nélkül idegenek járjanak ki-be a házba!

- Igen - mondta az ifjú. - Megertem önt. De Miss Muller aszonta folytathatok itt a tanulást a szobajában. Ahol lakok túl sok zaj.

- Rendben van, tanulhat itt, de én sem akarok zajt hallani! - mondta Eva, és visszament a hálószobába. A fiatalember felment a keskeny lépcsőn a padlásszintre, Eva pedig hirtelen megkönnyebbült lelki állapotban fejezte be a hajkefélést. Ha Irmgard ilyen jóképű fiúkat hív fel a szobájába, akkor nem valószínű, hogy Henry érdekelné! És a fiú határozottan jóképű! Egy sóhajjal, amiben egyforma arányban keveredett a fiatalsága és vonzereje csökkenése feletti bánat és a házasságát fenyegető felhő elvonulása miatti megkönnyebbülés, Eva levonult a lépcsőn.