William Lawrence Shirer: A HARMADIK BIRODALOM
FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA

(részlet)

 

ADOLF HITLER FELEMELKEDÉSE

 

1.

 

A HARMADIK BIRODALOM SZÜLETÉSE

 

A Harmadik Birodalom születésének előestéjén lázas feszültség szállt Berlinre. Szinte mindenki számára világosnak tűnt, hogy a weimari köztársaság most fog kimúlni. Gyorsuló haláltusája több mint egy éve tartott már. Hivatali elődjéhez, Franz von Papenhez hasonlóan Kurt von Schleicher tábornok sem sokat törődött a köztársasággal, és még kevésbe a demokráciával: Papenhez hasonlóan ő is elnöki rendeletekkel, a parlament megkerülésével kormányozta az országot. A kancellári hivatalában eltöltött ötvenhét nap után azonban kimerültek a lehetőségei. 1933. január 28-án, szombaton a köztársaság idős elnöke, von Hindenburg tábornagy váratlanul letette állásából. A nemzeti szocialistáknak, Németország legnagyobb politikai pártjának vezére, Adolf Hitler magának követelte annak a demokratikus köztársaságnak a kancellári posztját, amelynek az elpusztítására esküdött meg.

Azon a végzetes téli hétvégén a létező legvadabb rémhírek keringtek a fővárosban arról, hogy mi következhet; és a legijesztőbbek, mint kiderült, nem voltak alaptalanok. Egyes jelentések szerint Kurt von Hammerstein tábornokkal, a szárazföldi hadsereg főparancsnokával egyetértésben, a potsdami helyőrség segítségével Schleicher puccsot készített elő, hogy letartóztassák az elnököt, és katonai diktatúrát vezessenek be. Náci puccsról is folyt a szóbeszéd. Egyesek tudni vélték, hogy a rendőrség kötelékében lévő náci szimpatizánsok segédletével a berlini rohamosztagosok meg fogják szállni a Wilhelmstrassét: ebben az utcában állott az elnöki palota és a legtöbb minisztérium. Mások általános sztrájkot emlegettek. Vasárnap, január 29-én százezer munkás zsúfolódott a Berlin központjában lévő Lustgartenbe, hogy demonstrálja: nincs ínyére Hitler kancellárrá tétele. Az egyik munkásvezető megpróbált érintkezésbe lépni von Hammerstein tábornokkal, hogy a hadsereg és a szervezett munkásság közös akciójára tegyen javaslatot arra az esetre, ha Hitlert neveznék ki az új kormány élére.1 Korábban egyszer, az 1920-as Kapp-puccs idején megesett már, hogy a kormánynak a fővárosból való elmenekülése után egy általános sztrájk mentette meg a köztársaságot.

A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka legnagyobb részében Hitler fel-alá járkált a kancellária épületétől bolhaugrásnyira lévő Reichskanzlerplatzon álló Kaiserhof szállodában bérelt szobájában.2 Idegessége ellenére tökéletesen biztos volt abban, hogy eljött az ő órája. Már majdnem egy hónapja tartottak Papennel és a konzervatív jobboldal többi vezetőjével folytatott titkos tárgyalásai. Kompromisszumot kellett kötnie. Nem alakíthat tisztán náci kormányt, viszont kancellár lehet egy olyan, nyolc nem nácit tartalmazó tizenegy tagú koalíciós kormány élén, amely egyetért vele a demokratikus weimari rendszer eltörlésében. Úgy látszott, hogy már csak a savanyú, idős köztársasági elnök áll az útjában. Hiszen az ősz tábornagy még két nappal a kritikus hétvége előtt, január 26-án is azt mondta von Hammerstein tábornoknak, hogy "egyáltalán nem áll szándékában azt az osztrák tizedest a Birodalom honvédelmi miniszterévé vagy kancellárjává tenni".3

Fia, Oskar von Hindenburg őrnagy, Otto von Meissner, az elnök államtitkára, Papen és a palotai kamarilla többi tagjának befolyása alatt az elnök ellenállása végül meggyengült. Január 29-én, vasárnap délután, mialatt Hitler Goebbels és néhány más segítője társaságában kávét és süteményt fogyasztott, a Reichstag elnöke és Hitler után a náci párt második embere, Hermann Göring berobbant a szobába, és kategorikusan közölte, hogy Hitlert másnap kancellárrá fogják kinevezni.4

Hétfőn, 1933. január 30-án nem sokkal déli 12 óra előtt Hitler autón átment a kancelláriára, hogy megjelenjen Hindenburg előtt azon a kihallgatáson, amely végzetesnek bizonyult saját maga, Németország és a világ számára. A Kaiserhof egyik ablakából Goebbels, Röhm és több más náci vezér izgatottan figyelte a kancellária bejáratát, ahol a kifelé jövő Führer nemsokára megjelenik majd. -Látni fogjuk az arcáról, hogy sikerült-e neki, vagy sem!- jegyezte meg Goebbels, mivel még most sem voltak egészen biztosak a dolgukban. "Szívünk kétség, remény, öröm és elbátortalanodás között hánykolódik" jegyezte naplójába Goebbels. "Túl gyakran csalódtunk már ahhoz, hogy teljes szívvel higgyünk a nagy csodában."5

Néhány pillanattal később tanúi voltak e csodának. A Charlie Chaplin-bajuszos férfi, aki fiatal korában szegény bécsi csavargó, az első világháborúban névtelen katona, a háború utáni első komor napok során pedig müncheni gazdátlan obsitos volt, a sörházi puccs kissé komikus vezetője, az alig negyvenhárom éves, még csak nem is német, hanem osztrák szóbűvész éppen most tette le a hivatali esküt a német birodalom kancellárjaként.

Autón tette meg a Kaiserhofig vezető száz yard távolságot, és nemsokára régi cimborái: Goebbels, Göring, Röhm és a többi barnainges között volt. Ők segítették végigjárnia a hatalomhoz vezető göröngyös, küzdelmes utat. "Semmit sem szól, és egyikünk sem szól," jegyezte fel Goebbels, "de könnyes a szeme."6

Aznap este a sötétedéstől jóval éjfél utánig tartott az örömittas náci rohamosztagosok fáklyás felvonulása, amellyel a diadalt ünnepelték. Tízezrével jöttek elő fegyelmezett oszlopokban a Tiergarten mélyéről, elhaladtak a brandenburgi kapu diadalíve alatt, végig a Wilhelmstrassén, zenekaraik a dobok dübörgő ütemére a régi katonai indulókat játszották, hangjuk az új Horst Wessel-dalt bömbölte, és azokat a dallamokat, amelyek olyan vének voltak, mint maga Németország, csizmáik csattogva verték a ritmust a kövezeten, magasra emelt fáklyáik tűzszalagot formáltak, amely bevilágította az éjszakát, és hurrázásra késztette a járdákon zsúfolódó bámészkodókat. A palota egyik ablakából Hindenburg nézte a felvonuló tömeget. Botjával az indulók ritmusát verte, és szemlátomást örült, hogy olyan kancellárt választott, aki hagyományosan német módon képes fellelkesíteni az embereket. Kétséges, hogy a második gyermekkorában lévő vénember tudta-e, mit szabadított el. Egy valószínűleg apokrif történet szerint a felvonulás közepe táján odafordult egy öreg tábornokhoz, és megjegyezte: -Nem is tudtam, hogy ennyi orosz foglyot ejtettünk!

Kőhajításnyira onnan, a Wilhelmstrassén Adolf Hitler a kancellária egyik nyitott ablakában állt. Izgalmában és örömében magánkívül táncolt, jobb karját állandóan fel-le rángatta a náci tisztelgésre, felváltva mosolygott és nevetett, amíg csak ismét el nem futották szemét a könnyek.

Az egyik külföldi megfigyelő más érzelmekkel figyelte az éjszakai felvonulást. "A tűzfolyam elhaladt a francia nagykövetség előtt" írta André Francois-Poncet, a nagykövet, "ahonnan nehéz szívvel és balsejtelmekkel néztem fényes nyomába."7

A fáradt, de boldog Goebbels hajnali három órakor érkezett haza. Mielőtt lefeküdt, még írt a naplójába: "Szinte mint egy álom ... tündérmese ... megszületett az új Birodalom. Tizennégy év munkáját diadal koronázta. Megkezdődött a német forradalom!"8

 

Az 1933. január 30-án született Harmadik Birodalomról Hitler azzal dicsekedett, hogy ezer évig fog fennállni.9 A náci nyelvhasználatban gyakran nevezték "ezeréves birodalomnak" is. Ehhez képest tizenkét évet és négy hónapot élt, ám ez alatt - a történelemben csupán villanásnyi - idő alatt egy a Földünkön minden korábbi esetben tapasztaltnál hevesebb és pusztítóbb vulkánkitörést okozott: ezer évnél is hosszabb történelme során soha addig nem ismert magasságba emelte a német népet, egy időre Európa uraivá téve az Atlanti-óceántól a Volgáig és az Északi-foktól a Földközi-tengerig, majd a pusztulás és elhagyatottság mélységeibe vetette egy olyan világháború végén, amelyet saját nemzete provokált hidegvérrel, és amely során a meghódított népek felett az emberi élet és szellem módszeres irtása terén a minden idők legbarbárabb elnyomásán is túltevő terror uralmát vezette be.

Az a férfi, aki megalapította a Harmadik Birodalmat, aki kíméletlenül és gyakran ritka éleslátással kormányozta, aki oly lélegzetelállító magasságokba és végül ilyen mélységekbe vezérelte, kétségtelenül zseni volt, bár a gonoszabb fajtából. Igaz, hogy a valamiféle rejtélyes Gondviselés és többszáz éves tapasztalat által addigra az ő céljaira megfelelően formált német népben olyan természetes eszközre lelt, amelyet képes volt saját aljas céljai szerint tovább alakítani. Azonban Adolf Hitler démoni személyisége, vasakarata, hátborzongatóan éles ösztönei, rideg irgalmatlansága, figyelemre méltó értelme, szárnyaló fantáziája és - kivéve a vége felé, amikorra hatalomtól és sikerektől részegen már elszaladt vele a ló - az emberek és helyzetek felmérésében tanúsított lenyűgöző mértékű képessége nélkül szinte bizonyos, hogy soha nem született volna meg semmiféle Harmadik Birodalom.

"Ez volt a személyiség egyedülálló és kiszámíthatatlan erejének egyik legnagyobb példája a történelemben" írja Friedrich Meineke, a kiváló német történész.10

Néhány német (és kétségtelenül a legtöbb külföldi) számára úgy tűnt, hogy Berlinben egy sarlatán került hatalomra. A németek többsége számára azonban Hitler körül a hatalomra kerülésekor egy valóban karizmatikus vezér aurája lebegett - vagy fog hamarosan lebegni. A következő tizenkét viharos év során vakon követik majd, mintha isteni bölcsesség birtokában volna.

 

ADOLF HITLER ELJÖVETELE

 

Származása és korai évei tükrében nehéz volna valószínűtlenebb figurát elképzelni Bismarck, a Hohenzollern császárok és Hindenburg elnök utódaként, mint ezt a furcsa osztrák paraszti ivadékot, aki 1889. április 20-án este fél hétkor született az Ausztria bajorországi határán fekvő kisváros, Braunau am Inn egyik szerény fogadójában, a Gasthof zum Pommerben.

Az, hogy az osztrák-német határon született, később jelentős ténynek bizonyult Hitler életében, mert már ifjan megszállottjává vált annak az eszmének, hogy ne legyen államhatár az egyazon birodalomba való két német ajkú nép között. Oly tartós és erős volt ez az érzése, hogy amikor harmincöt évesen, egy német börtönben ülve tollba mondta a majdan a Harmadik Birodalom alaptervévé váló könyvét, annak legelső sorai szülőhelyének szimbolikus jelentőségével foglalkoztak. A Mein Kampf e szavakkal kezdődik:

 

Ma a gondviselés jelének tűnik számomra az, hogy a végzet Braunau am Innt választotta szülőhelyemül. E kisváros tudniillik két német állam határán fekszik, amelyeknek a minden rendelkezésünkre álló eszközzel történő újjáegyesítését mi, legalábbis a fiatalabb nemzedék életünk céljává tettük ... E határmenti kisváros egy nagy küldetés jelképe számomra.11

 

Adolf Hitler egy alacsony beosztású osztrák vámtisztviselő harmadik házasságából származó harmadik fia volt. Apja törvénytelen gyermek lévén élete első harminckilenc évében anyja nevét (Schicklgruber) viselte. A Hitler név apai és anyai oldalon egyaránt felbukkan családfájában. Anyai nagyanyjának és apai nagyapjának neve egyaránt Hitler volt, avagy pontosabban annak különböző változatai, mivel a család nevét többféle helyesírással közölték: Hiedler, Hütler, Hüttler, Hitler. Adolf anyja és apja másod-unokatestvérek voltak, így házasságukhoz püspöki diszpenzációra volt szükség.

Az eljövendő német Führer ősei több generációra visszamenően a Waldviertelben éltek, Alsó-Ausztriának a Duna, Cseh-, valamint Morvaország határa között lévő régiójában. Amikor Bécsben éltem, Prága vagy Németország felé tartva többször is átutaztam a vidéken. Dombos, erdős táj, benne falvak és kis tanyák váltakoznak. Noha csak körülbelül ötven mérföldre fekszik Bécstől, távoli és szegény vidék atmoszféráját árasztja, mintha az osztrák lét fő áramlatai érintetlenül hagyták volna. Lakói, hasonlatosan a közvetlenül felettük északra élő cseh parasztokhoz, hajlamosak a mogorvaságra. Ćltalános gyakorlat köztük a rokonságon belüli házasság, mint Hitlerék szülei esetében is, és sok a törvénytelen gyermek.

Anyai ágon létezett egyfajta állandóság a családban: Klara Pölzl elődei négy generációra visszamenőleg birtokolták Spital község 37. számú telkét.12 Hitler apai felmenőinek története azonban egészen más. Amint láttuk, a család nevének helyesírása változó volt; lakóhelyüket is gyakran váltogatták. A Hitlerekben ott bujkált a nyughatatlanság szelleme, amely egyik faluból a másikba, egyik munkáról a másikra hajtotta őket mindig tovább. Kerülték a kötöttséget, s egyfajta bohémságot tanúsítottak a nőkkel szemben.

Johann Georg Hiedler, Adolf nagyapja vándormolnár volt, aki Alsó-Ausztria falvait járva űzte mesterségét. 1824-ben történt első házasságkötése után öt hónappal fia született, de anyjával együtt meghalt. Tizennyolc évvel később, amikor éppen Dürenthalban dolgozott, Hiedler feleségül vett egy akkor 47 éves parasztasszonyt, a Strones községből származó Maria Anna Schicklgrubert. Házasságkötésük előtt öt évvel, 1837. június 7-én az asszony törvénytelen gyermeket szült: gyermekének az Alois nevet adta. E gyermek lesz Hitler apja majd. Igen valószínű, hogy Johann Hiedler volt Alois apja, bár erre nincs egyértelmű bizonyíték. Johann végül is feleségül vette az asszonyt, de az ilyen esetekben szokásos gyakorlattól eltérően nem vette a fáradságot, hogy a házasságkötés után törvényesítse fiát. A gyermek így Alois Schicklgruber néven nőtt fel.

Anna 1847-ben hunyt el. Halála után Johann Hiedler harminc évre eltűnt. Nyolcvannégy évesen bukkant elő a Waldviertel-beli Weitra városában, ahol már Hitlernek írták a nevét, és három tanú jelenlétében nyilatkozatot tett a helybeli jegyző előtt, miszerint ő Alois Schicklgruber édesapja. A rendelkezésre álló adatokból nem tűnik ki, hogy miért várt e nyilatkozattal harminc évet, és végül is miért tette meg. Heiden szerint Alois később bizalmasan elmondta egy barátjának, hogy a dolog azért történt, hogy ő is részt kaphasson annak az apai nagybátyjának az örökségéből, aki saját háztartásában nevelte fel őt.13 E kései elismerés 1876. június 6-án történt, november 23-án pedig a döllersheimi pap, akinek hivatalához az ügyiratot továbbították, kivakarta az Alois Schicklgruber nevet az anyakönyvből, és az Alois Hitler nevet írta a helyére.

Ettől fogva Adolf apját törvényesen Alois Hitlernek hívták, s nevét természetes módon örökítette fiára. Csak az 1930-as években fedezte fel az egyházközség régi irataiba leásó néhány vállalkozó szellemű bécsi újságíró a Hitler származásával kapcsolatos tényeket, s figyelmen kívül hagyva az öreg Johann Georg Hiedler kései kísérletét, hogy törvényesítsen egy zabigyereket, megpróbálták az Adolf Schicklgruber nevet ragasztani a náci vezérre.

Sok furcsa fordulat történt Adolf Hitler különös életében, ám egyik sem volt furcsább, mint ez a születése előtt tizenhárom évvel bekövetkező esemény. Ha a nyolcvannégy éves vándormolnár nem jelent volna meg váratlanul, hogy az anya halála után majd harminc évvel megtegye apasági nyilatkozatát az akkor harminckilenc éves fia javára, akkor Adolf Hitler Adolf Schicklgruber néven született volna meg. Lehet, hogy egy puszta névnek nincs sok jelentősége, sőt akár semennyi sem, ám én hallottam, amint németek azon spekuláltak, vajon Hitler Schicklgruber néven is Németország vezérévé válhatott volna. Egy délnémet szájból e név kissé komikus felhanggal ejtődik. Lehetséges-e elképzelni, amint a felajzott tömeg a mennydörgő "Heil!" kiáltásokkal egy Schicklgrubert üdvözöl? "Heil Schicklgruber!" A hatalmas náci tömegmegmozdulásokon zajló misztikus felvonulások szereplőinek egyfajta wagneri, kereszténység előtti kántálásán túlmenően a "Heil Hitler" kötelező német köszönésformává vált a Harmadik Birodalom idejében, amikor még a telefonban is felváltotta a szokásos hallózást. "Heil Schicklgruber"? Kicsit nehéz elképzelni.*

-----

*Úgy látszik, maga Hitler is rájött erre. Ifjúkorában bizalmasan közölte egyetlen fiatalkori barátjával, hogy semminek nem örült annyira, mint apja névváltoztatásának. Elmondta August Kubizeknek, hogy a Schicklgruber nevet "durvának, parasztosnak, ráadásul ügyetlen és és nem gyakorlatias hangzásúnak vélte. A 'Hiedler' nevet túl lágynak találta, ám a 'Hitler' szerinte jól hangzó és könnyen megjegyezhető név volt." (August Kubizek: The Young Hitler I Knew, 40.o.)

Mivel Alois szülei nyilván soha nem éltek együtt, még házasságkötésük után sem, Adolf Hitler leendő apja a nagybátyjánál nőtt fel, aki bár Johann Georg Hiedler fivére volt, máshogyan írta a nevét: őt Johann von Nepomuk Hütlernek hívták. A Hitler által végül a nemzeti léttől megfosztott cseh néppel szemben táplált nem csillapodó gyűlöletre tekintettel, amely a náci vezért már ifjú korától fogva eltöltötte, e keresztnév megérdemli, hogy futólag megemlítsük. Johann von Nepomuk, azaz Nepomuki Szent János a cseh nép védőszentje volt, s egyes történészek a cseh vér beütésének jelét vélik felfedezni abban, hogy egy Hitler ilyen keresztnevet kapott.

Alois Schicklgruber először a cipészmesterséget tanulta ki Spital községben, de apjához hasonlóan nyughatatlan természet lévén, hamarosan elindult, hogy Bécsben próbáljon szerencsét. Tizennyolc éves korában Salzburg környékén beállt az osztrák vámszolgálat határrendőrségébe, és kilenc évvel később, miután előléptették, s már magánál a vámszolgálatnál dolgozott, feleségül vette Anna Glasl-Hörert, egy vámtiszt örökbefogadott leányát. Az asszony egy kis hozományt és valamivel magasabb társadalmi állást hozott magával, ahogyan az már a régi osztrák-magyar monarchiában lenni szokott. Házasságuk azonban nem volt boldog. A feleség tizennégy évvel idősebb volt férjénél, betegeskedett, és gyermektelen maradt. Tizenhat évi együttélés után

különváltak, majd három évvel később, 1883-ban az asszony meghalt.

A különválás előtt Alois, aki törvényesen most már Hitler volt, összeállt egy fiatal szállodai szakácsnővel, Franziska Matzelsbergerrel, aki 1882-ben egy Alois nevű fiút szült

neki. Egy hónappal felesége halála után Hitler elvette a szakácsnőt, és három hónap múlva megszületett Angela nevű leányuk. E második házasság nem tartott sokáig: Franziska egy éven belül meghalt tuberkulózisban. Hat hónappal később Alois Hitler harmadszor és utoljára nősült meg.

Az új asszony, Klara Pölzl, aki majd Adolf Hitlert hozza világra, huszonöt éves volt, férje pedig negyvennyolc. Régóta ismerték egymást. Klara Spitalból, Hitlerék régi falujából érkezett. Nagyapja Johann von Nepomuk Hütler volt, akinek házában Alois Schicklgruber-Hitler felnőtt. Alois és Klara így másodfokú unokatestvérek voltak, és mint láttuk, püspöki diszpenzációra volt szükségük, hogy házasságra léphessenek egymással.

Frigyüket a vámtiszt már akkor fontolóra vette, amikor első házassága idején gyermektelen otthonába fogadta Klarát mint mostohalányát. A gyermek évekig élt Schicklgruberékkel Braunauban, és úgy tűnik, első felesége betegeskedése alatt Alois azt fontolgatta, hogy felesége halála után azonnal elveszi majd Klarát. Hitlerként való törvényes elismerése és Klara nagyapjától való örökségének birtokba vétele idején a fiatal leány tizenhat éves volt, éppen eléggé idős ahhoz, hogy törvényesen férjhez mehessen. Amint láttuk azonban, az első feleség egy ideig élt még a különválásuk után, és talán amiatt is, hogy Alois időközben Franziska Matzelsberger szakácsnővel állt össze, Klara húsz évesen Bécsbe utazott, ahol cselédnek állt egy magánháznál.

Négy év elteltével visszatért, hogy unokafivére háztartását vezesse; az első feleséghez hasonlóan élete utolsó hónapjaiban Franziska is kiköltözött férje házából. Alois Hitler és Klara Pölzl 1885. január 7-én esküdött meg, négy hónappal és tíz nappal később pedig megszületett első gyermekük, Gustav. E gyermek még csecsemőkorában meghalt, csakúgy, mint a második, az 1886-ban született Ida. Adolf e harmadik házasság harmadik gyümölcse volt. 1894-ben született Edmund öccse hat évet élt. Az ötödik, utolsó gyermek, Paula 1896-ban született, s túlélte híres bátyját.

Adolf féltestvérei, Alois és Angela, Franziska Matzelsberger gyermekei szintén megélték a felnőtt kort. A szép fiatalasszonnyá fejlődő Angela egy Raubal nevű adóügyi tisztviselőhöz ment férjhez, akinek a halála után Bécsben háztartásvezetőnőként dolgozott; ha Heiden információja valós, akkor egy ideig egy zsidó ingyenkonyhán is szakácskodott.14 1928-ban Hitler Berchtesgadenbe hozatta mint házvezetőnőjét, és attól kezdve náci körökben sűrűn lehetett hallani azokról a csodálatos bécsi tésztákról és süteményekről, amelyeket Angela a féltestvérének készített, aki nem tudott betelni velük. 1936-ban Angela távozott: férjhez ment egy drezdai építészprofesszorhoz, Hitler pedig, aki akkor már kancellár és diktátor volt, annyira rossz néven vette nővére távozását, hogy nászajándékot sem küldött az esküvőre. Egy kivételtől eltekintve Angela volt családjának egyetlen olyan tagja, akivel felnőtt korában szorosnak tűnő kapcsolatot tartott. Az egy kivétel Angela lánya, Geli Raubal volt, egy vonzó, szőke, fiatal nő: amint később látni fogjuk, ő volt Hitler életének egyetlen igazi, mély szerelme.

Adolf Hitler soha nem vette szívesen, ha másik féltestvére került szóba. Alois Metzelsberger, később törvényesített nevén Alois Hitler pincér lett, és hosszú éveken át sűrűn került összeütközésbe a törvénnyel. Heiden feljegyzi, hogy tizennyolc évesen öt hónapot ült lopásért, húsz éves korában pedig hasonló váddal nyolc havi börtönre ítélték. Végül átment Németországba, ott azonban ismét többször került bajba. 1924-ben, amikor Adolf Hitler éppen a müncheni puccs megszervezéséért ült börtönben, Alois Hitlert egy hamburgi bíróság bigámiáért hat hónapra ítélte. Heiden szerint ezután Alois Angliába távozott, ahol gyorsan családot alapított, majd el is hagyta.15

A nemzetiszocialisták hatalomra kerülése elhozta a jobb időket Alois Hitler számára is. Berlin egyik kertvárosában nyitott egy Bierstubét, azaz sörözőt, amelyet nem sokkal a háború előtt a főváros divatos West End negyedében lévő Wittenbergplatzra költöztetett. Sörözőjébe sűrűn jártak náci tisztségviselők, és a háború korai szakaszában, amikor nehezen lehetett élelmiszert szerezni, nála mindig bőséges volt az ellátás. Olykor-olykor magam is benéztem hozzá abban az időben. Alois hatvan felé járó pocakos, egyszerű, jóindulatú férfi volt, aki fizikailag kevéssé emlékeztetett híres féltestvérére - voltaképpen megkülönbözhetetlen volt soktucatnyi kiskocsmárostól, akivel az ember Németországban és Ausztriában találkozhatott. Az üzlet jól ment, és bármilyen volt is Alois múltja, szemlátomást élvezte a jó sorsát. Egy dologtól félt csupán: attól, hogy egy dühös vagy megvetéssel teli pillanatában féltestvére bevonathatja az italmérési engedélyét. Néha az a szóbeszéd járta a sörözőben, hogy a kancellárt és birodalmi vezért bántja a Hitler család alacsony származására emlékeztető söröző léte. Emlékszem, hogy maga Alois soha nem volt hajlandó semmiféle beszélgetésbe bocsátkozni a féltestvérét illetően, ami bölcs elővigyázatosságra vall, de erősen frusztrált minket, akik megpróbáltunk minden lehetőt megtudni annak az embernek a családi hátteréről, aki addigra már elindult Európa meghódításának útján.

A Mein Kampf kivételével, ahol az elszórt életrajzi anyag gyakran félrevezető, és a kihagyások óriásiak, Hitler ritkán beszélt családi hátteréről és korai éveiről, sőt másoknak is ritkán engedte, hogy az ő jelenlétében beszéljenek róluk. Azt már láttuk, milyen volt a családi háttér. Nézzük, milyenek voltak a korai évek!

 

ADOLF HITLER ELSŐ ÉVEI

 

Abban az évben, amikor apja ötvennyolc évesen nyugalomba vonult a vámtiszti szolgálatból, a hat éves Adolf megkezdte általános iskolai tanulmányait a Linztől nem messze délnyugatra fekvő Fischlham község iskolájában. 1895-öt írtak ekkor. A következő négy-öt év során a nyughatatlan nyugdíjas Linz környékén egyik faluból a másikba költözött. Fia tizenöt évesen már hét lakcím- és öt iskolaváltozásra emlékezhetett vissza. Két évig a lambachi bencés kolostor iskolájába járt, amely mellett apja gazdaságot vásárolt. Énekelt az iskola kórusában, énekleckéket is vett, és saját visszaemlékezése szerint16 arról ábrándozott, hogy egyszer majd a papi rendbe lép. A nyugdíjas vámtiszt végül a Linz déli határán fekvő Leonding községben telepedett meg véglegesen, ahol családja egy szerény kertes házba költözött.

Tizenegy éves korában Adolfot beíratták a linzi gimnáziumba. Ez anyagi áldozattal járt apja számára, s ama törekvését jelzi, hogy fia az ő nyomdokaiban haladva köztisztviselői pályára menjen. Ez a lehetőség azonban cseppet sem vonzotta a fiút.

"Alig tizenegy éves voltam, amikor első ízben kényszerültem ellenállásra ... Nem akartam köztisztviselő lenni" meséli később Hitler.17

A még csak nem is kamaszodó fiú és a kemény, gyermeke szerint uralkodó természetű apa közti elkeseredett, könyörtelen harc ama kevés életrajzi adalék közé tartozik, amelyet Hitler nagy részletességgel, láthatóan őszintén és valósághűen ábrázol a Mein Kampf lapjain. E konfliktus során nyilvánult meg először az az ádáz, hajlíthatatlan akaraterő, amely később oly messzire segíti majd Hitlert a látszólag leküzdhetetlen akadályokon keresztül, s amely a majdani vezér útjában álló összes embert letiporva kitörölhetetlen nyomot hagy majd Németországon és egész Európán.

 

Nem akartam közalkalmazott lenni, nem és nem! Apámnak minden olyan kísérlete, hogy saját életéből vett történetekkel szeretetet és gyönyörűséget keltsen bennem e foglalkozással kapcsolatban, pontosan az ellenkező hatást érte el... Undorodtam annak gondolatától, hogy szabadságomtól megfosztva egy irodában ücsörögjek; ne lehessek többé a magam idejének ura, és egész életem tartalmát holmi kitöltendő űrlapokba kényszerítsem ...

Egy napon világossá vált számomra, hogy festő, művész leszek ... Apám alig jutott szóhoz.

"Festő? Művész!?"

Kétségbe vonta, hogy normális vagyok, vagy talán azt hitte, rosszul hallott, vagy félreértett. De miután megbizonyosodott a dologról, és főleg miután megérezte szándékom komolyságát, a természetére jellemző teljes eltökéltséggel ellenkezett ...

"Festő. Nem! Amíg élek, soha!" ... Apám soha nem engedett ebből a "sohából", én pedig csak annál erősebben ragaszkodtam a magam "de igen!"-jéhez.18

 

Hitler később kifejtette, hogy e konfliktus egyik következményeként nem tanult tovább az iskolában. "Úgy gondoltam, hogy ha apám látja, milyen gyenge előmenetelt tanúsítok a gimnáziumban, akkor megengedi majd, hogy az álmomnak szenteljem az életem, még ha nincs is ínyére."19

E harmincnégy évvel később leírt epizód részben magyarázatot adhat Adolf iskolai sikertelenségére. Ćltalános iskolai osztályzatai végig egyformán jók voltak, azonban a linzi gimnáziumban annyit romlott az eredménye, hogy végül még bizonyítványt sem szerzett, úgy kellett átiratkoznia a Linzhez közel eső steyri állami gimnáziumba. Ide sem járt sokáig: kimaradt még az érettségi vizsga előtt.

Későbbi életében Hitlert megkeserítette az iskolai kudarc: sűrűn gúnyolta a "tudós nemességet", azok tudományos fokozatait, diplomáit és kioktató fennhéjázását. Még élete utolsó három-négy évében is, amikor a legfelsőbb hadvezetés hagyta, hogy a vezért elárasszák a stratégiai, taktikai és hadvezetési részletkérdésekkel, egy-egy estén odahagyta a háborút, és régi pártbeli cimborái társaságában felidézte ifjúkora tanárainak ostobaságát. Abban az időben, amikor az őrült zseni már Legfelsőbb Hadúr volt, aki személyesen irányította óriási seregeit a Volgától a La Manche-csatornáig, feljegyezték néhány ilyen elkalandozó monológját.

 

Ha azokra az emberekre gondolok, akik a tanáraim voltak, úgy látom, hogy legtöbbjük enyhén őrült volt. Kivételnek számított az, aki jó tanárnak volt mondható. Tragikus, ha arra gondolunk, hogy ilyen embereknek áll hatalmában elzárni egy fiatal ember elől az érvényesülés útját. -1942.III.3.20

 

Tanáraimról a lehető legkellemetlenebb emlékeket őrzöm. Külső megjelenésükből a tisztaság hiánya áradt, gyűrött volt a gallérjuk ... Olyan proletariátus termékei voltak, amelyet teljesen megfosztottak a gondolkodás személyes függetlenségétől, példátlan tudatlanság jellemezte, és rendkívül alkalmas volt arra, hogy egy meddő kormányzati rend oszlopává váljon, amely, Istennek hála, ma már a múlté. -1942.IV.12.21

 

Iskolai tanáraimra emlékezve úgy látom, hogy felük abnormális volt. Bennünket, diákokat arra neveltek a régi Ausztriában, hogy tiszteljük az időseket és a nőket. Professzorainkkal szemben azonban nem ismertünk kegyelmet: természetes ellenségeink voltak. Többségük zavarodott elméjű volt, és jónéhányan közülük ténylegesen elmebetegként végezték! ... A tanárokkal különösen rossz volt a viszonyom. Egy csepp fogékonyságot sem mutattam az idegen nyelvek iránt, bár mutathattam volna, ha a tanár nem lett volna született idióta. Látni sem bírtam! - 1942.VIII.29.22

 

Tanáraink tökéletes zsarnokok voltak. Nem volt bennük semmi rokonszenv a fiatalság iránt: az volt egyetlen céljuk, hogy teletömjék a fejünket, és magukhoz hasonló művelt majmokká változtassanak bennünket. Ha valamelyik diák az eredetiség legcsekélyebb jelét is mutatta, kíméletlenül üldözték érte; és az általam valaha ismert összes éltanuló kudarcot vallott az életben. - 1942. IX.7.23

 

Nyilvánvaló, hogy Hitler élete végéig nem felejtette el, s nem bocsátotta meg tanárainak a kapott rossz osztályzatokat, a valóságot pedig a groteszkségig tudta torzítani.

Kis terjedelemben ugyan, de (világhírre kerülése után) megörökítették a tanáraiban róla szerzett benyomásokat is. Theodor Gissinger professzor, aki a természettudományokra próbálta Hitlert tanítani, egyike volt a kevés oktatónak, akit Adolf a jelek szerint kedvelt. Gissinger utólag így emlékezett diákjára: "Ami engem illet, Hitler Linzben nem tett rám sem kedvező, sem kedvezőtlen benyomást. Semmiképpen nem volt vezéregyéniség az osztályban. Vékony volt, egyenes tartású, az arca sápadt és nagyon beesett, majdnem mint egy tüdővészesé; tekintete szokatlanul nyílt volt, a szeme pedig ragyogott."24

Eduard Hümer professzor, aki nyilván a Hitler által feljebb említett "született idióta" volt (mert franciát tanított), 1923-ban Münchenbe utazott, hogy tanúvallomást tegyen egykori diákja ügyében, aki a sörözői puccs eredményeként hazaárulás vádjával állt bíróság előtt. Noha dicsérte Hitler céljait, és úgy nyilatkozott, szívből kívánja, hogy megélhesse Hitler álmának beteljesülését, a következő miniatűr portrét festette gimnáziumi növendékéről:

 

Hitler kétségtelenül tehetséges volt, bár csak bizonyos tantárgyak vonatkozásában. Ćm hiányzott belőle az önuralom, sőt, hogy mást ne mondjak, veszekedős, parancsolni vágyó, önfejű és indulatos tanulóként ismerték, aki képtelen alávetni magát az iskolai fegyelemnek. Szorgalmas sem volt; ha az lett volna, sokkal jobb eredményt ért volna el az adottságaival.25

 

Volt azonban egy olyan tanár a linzi gimnáziumban, aki erős, sőt mint kiderült: végzetes hatást gyakorolt az ifjú Adolf Hitlerre. Leopold Pötsch, a történelemtanár a német nyelvterület déli szlávokkal határos peremvidékéről érkezett, s az ottani népek közti küzdelem élménye fanatikus német nacionalistává tette. Linzbe jövetele előtt Marburgban tanított, abban a városban, amelyet az első világháború után, amikor a terület Jugoszláviához került, Maribor névre kereszteltek át.

Noha dr. Pötsch csupán "jó" érdemjegyeket adott növendékének történelemből, ő volt Hitler egyetlen olyan tanára, aki meleg szavú méltatást kapott a Mein Kampf lapjain. Hitler készséggel elismerte e férfiúval szembeni lekötelezettségét.

 

Talán egész későbbi életemre döntő volt, hogy a jó szerencse olyan történelemtanárt küldött a számomra, aki úgy megértette ... a lényeges dolgok megtartásának és a lényegtelenek elvetésének elvét, ahogyan arra kevesen képesek ... Linzi gimnáziumi tanárom, Dr. Leopold Pötsch valóban ideális módon rendelkezett e tulajdonsággal. Idős úriember volt, kedves, ám ugyanakkor határozott, s kápráztató ékesszólásával nemcsak figyelmünket tudta lekötni, de magával is ragadott. Máig igazi megindultsággal gondolok vissza erre az ősz hajú férfira, aki szavainak tüzével néha elfeledtette velünk a jelent; aki szinte varázsló módjára a múltba repített bennünket, s élő valósággá változtatta az idő évezredes ködén átszűrt száraz történelmi tényeket. Csak ültünk, gyakran lángolva lelkesedésünkben, olykor akár könnyekig is meghatva ... Bimbózó nemzeti fanatizmusunkat nevelésünk eszközeként használta, s gyakran apellált nemzeti büszkeségünkre.

Ez a tanár kedvenc tantárgyammá tette a történelmet.

S valóban, bár ilyen szándéka nem volt, jómagam ekkor váltam ifjú forradalmárrá.26

 

Körülbelül harmincöt évvel később, 1938-ban, miután kikényszerítette Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz történő csatolását, Hitler diadalittas körutat tett az országban, s ennek során megállt Klagenfurtban, ahol meglátogatta nyugdíjba vonult öreg tanárát. Boldog volt, amikor megtudta, hogy az idős úr tagja volt az Ausztria függetlensége idején még illegális földalatti náci SS-nek. Egy óra hosszat beszélgetett négyszemközt vele, később pedig bizalmasan elárulta kíséretének: -El sem tudják képzelni, milyen sokkal tartozom ennek az öreg embernek!27

Alois Hitler tüdővérzésben hunyt el 1903. január 3-án, hatvanöt éves korában. Reggeli sétája közben, az utcán lett rosszul, s néhány pillanattal később egyik szomszédja karjaiban halt meg a közeli fogadóban. Tizenhárom éves fia sírva fakadt, amikor megpillantotta apja holttestét.28

Az akkor negyvenkét esztendős anyja Linz egyik elővárosában, Urfahrban vett ki szerény lakást: ott próbálta meg kevés megtakarított pénzéből és özvegyi nyugdíjából eltartani magát és két életben maradt gyermekét, Adolfot és Paulát. Mint Hitler megjegyzi a Mein Kampfban, anyja kötelességének érezte, hogy apja kívánságának megfelelően folytassa fia taníttatását - "más szavakkal, hogy a közalkalmazotti pálya érdekében tanuljak" - írja Hitler. De bár a fiatal özvegy elnéző volt fiával szemben, aki a jelek szerint nagyon szerette őt, mégis, mint mondja, "még az addiginál is tökéletesebben szilárd volt elhatározásom, hogy nem lépek e pályára." Źgy hát az anya és fia közti gyengéd szeretet ellenére is megmaradt a súrlódás, és Adolf továbbra is elhanyagolta a tanulást.

"Majd hirtelen egy betegség sietett a segítségemre, s néhány hét alatt eldöntötte jövőmet és az örök családi perpatvart."29

A tizenhatodik évében lévő fiút sújtó tüdőbetegség szükségessé tette, hogy Adolf legalább egy évre kimaradjon a gimnáziumból. Egy időre Spitalba küldték, a család régi falujába, ahol anyja parasztasszony nővérének, Theresa Schmidtnek az otthonában lábadozott. Felgyógyulása után rövid időre visszatért a steyri állami gimnáziumba. 1905. szeptember 16-i keltű utolsó bizonyítványa szerint "megfelelő" osztályzatot szerzett németből, kémiából, fizikából, mértanból és mértani rajzból. Földrajz és történelem érdemjegye "kielégítő" volt, szabadkézi rajzból pedig "kiválót" kapott. Az a kilátás, hogy örökre otthagyhatja az iskolát, oly izgatottá tette, hogy életében először és utoljára berúgott. Mint később elmesélte,*

-----

*E történetet egyik múltba néző pillanatában mesélte az 1942. január 9-re virradó éjszakán a főparancsnokságon. (Hitler's Secret Conversations, p.160.)

hajnalban szedte fel egy tejesasszony egy Steyr melletti

földúton fektéből, és támogatta vissza a városba. Az epizód után megesküdött, hogy nem tesz ilyet többé. Legalább ebben a dologban állta is a szavát, mert antialkoholista, nemdohányzó, ráadásul még vegetáriánus is lett, először a szükség okán, amikor egy fillér nélkül csavargott Bécsben és Münchenben, később pedig meggyőződésből.

 

A következő két vagy három esztendőt Hitler gyakran nevezte élete legboldogabb idejének.* Anyja azt tanácsolta (többi

-----

*"Ezek voltak életem legboldogabb napjai; úgy éreztem, szinte álomban telnek..." ( Mein Kampf, 18.o.). Egy 1933. augusztus 4-én, hat hónappal kancellárrá válása után keltezett levélben Hitler így ír gyermekkori barátjának, August Kubizeknek: "Nagyon örülnék, ha ... újra felidézhetném veled életem legszebb éveinek e boldog emlékeit." (Kubizek, The Young Hitler I Knew, 273.o.)

rokona pedig sürgette), hogy álljon munkába, és tanuljon szakmát, ő viszont elégedett volt azzal, hogy eljövendő művészi karrierjéről ábrándozzon, és a Duna partján lustálkodja végig a szép napokat. Soha nem felejtette el ezeknek az éveknek a "lágy puhaságát", amikor tizenhat és tizenkilenc éves kora között afféle mama kedvenceként élvezte "a kényelmes élet ürességét".30 Noha a gyengélkedő özvegy szerény jövedelméből nehezen élt meg a család, az ifjú Adolf nem volt hajlandó állásba menni, hogy így segítse anyját. Még a gondolatát is visszataszítónak találta annak, hogy akár csak saját magát is bármiféle rendszeres munkaviszonyból tartsa el; ez az ellenszenve élete végéig megmaradt.

A közelgő férfikort megelőző utolsó éveket Hitler számára a munka kényszerének hiánya tette boldoggá. Nem kellett dolgoznia, szabadon tépelődhetett és ábrándozhatott, naphosszat a város utcáit vagy a mezőt róhatta, és útitársának azt boncolgathatta közben, hogy mi a világ baja, és hogyan gyógyítható; este pedig elbújhatott egy könyvvel, esetleg a linzi vagy bécsi operaház hátulsó állóhelyein hallgathatta elbűvölten Richard Wagner misztikus, pogány műveit.

Egy gyermekkori barátja később sápadt, beteges, nyurga ifjúként emlékezett vissza Hitlerre, aki bár általában szégyellős és tartózkodó volt, hisztérikus dühkitörésekre tudta ragadtatni magát a vele ellenkezőkkel szemben. Négy évig képzelte magát fülig szerelmesnek egy Stefanie nevű csinos, szőke lányba, s bár gyakran bámult utána vágyódva, amikor a lány édesanyja társaságában fel-alá sétált a Landstrassén, mégsem próbálkozott soha nála: szívesebben őrizte szárnyaló ábrándjai fantáziavilágában. A hozzá írott, de soha el nem küldött számtalan szerelmes versében (egyikük címe: Himnusz a szerettemnek), amelyeket erőnek erejével felolvasott türelmes ifjúkori barátjának, August Kubizeknek,* Stefanie a Walkürök egyik leányalakjává

-----

*Kubizek, aki a jelek szerint Hitler ifjúságának egyetlen igaz barátja volt, a The Young Hitler I Knew c. könyvében érdekes képet fest társának arról az utolsó négy évéről, mielőtt az tizenkilenc esztendősen bécsi csavargóvá züllött. E portré nem csupán hézagot pótol a majdani német Führer életrajzában, de valamelyest módosítja is a Hitler ifjúkori karakteréről addig uralkodó benyomásokat. Maga Kubizek egyébként az elképzelhető legnagyobb mértékben másféle alkat volt: boldog családban nőtt fel Linzben, kitanulta apja szakmáját, a kárpitosságot, és szorgalmasan művelte is, míg közben zenét tanult, majd kitüntetéssel végzett a bécsi konzervatóriumban, s ígéretesen kezdődő hivatásos karmesteri és zeneszerzői karrierjét csak az első világháború kitörése törte derékba.

változott, aki sötétkék, lobogó bársonyruhában, fehér paripán lovagol át a virágos rétek felett.31

Noha Hitler szilárd elhatározással készült a művészi pályára, ahol lehetőleg festő, de legalábbis építőművész akart lenni, tizenhat évesen mégis a politika megszállottjává vált. Addigra már kialakult benne a heves gyűlölet a Habsburg-monarchia, valamint a Habsburgok uralta soknemzetiségű osztrák-magyar birodalom iránt, s az ugyanolyan heves szeretete mindannak, ami német volt. Tizenhat évesen vált azzá a fanatikus német nacionalistává, aminek utolsó leheletéig megmaradt.

A sok kóborlás ellenére, úgy látszik, nem sok szorult belé az ifjúság gondtalan kedélyéből. A világ gondjai nagy súllyal nehezedtek rá. Kubizek később így emlékezett: "Mindenhol csak akadályokat és ellenségeskedést látott ... Mindig valami ellen volt, haragban a világgal ... Soha nem láttam, hogy bármit könnyedén vett volna ..."32

Az iskolát nem szenvedhető ifjú ebben az időben vált falánk könyvmollyá. Beiratkozott a linzi Felnőttoktatási Könyvtárba, és belépett a Múzeumi Társaságba is, amelynek a könyveit nagy számban kölcsönözte ki. Fiatal barátjának emlékezete szerint mindig könyvek vették körül: kedvencei a német történelemről és német mitológiáról szóló művek voltak.33

Linz vidéki város volt, így a hatalmas ambícióval és képzelőerővel megáldott ifjút nemsokára hívogatni kezdte Bécs, a birodalom csillogó barokk fővárosa. 1906-ban, kevéssel tizenhetedik születésnapja után Hitler elindult, hogy az anyjától és más rokonoktól kapott pénzen két hónapot töltsön a nagy világvárosban. Bár később Bécs lett legkeserűbb éveinek helyszíne, ahol időnként szó szerint csatornatöltelékként élt, mostani első látogatásakor még lenyűgözte a város. Napokon át rótta az utcákat, izgalommal töltötte el az impozáns épületek látványa a Ringen, és állandó extázisban tartotta mindaz, amit a múzeumokban, az operában és a színházakban látott.

Érdeklődött a Képzőművészeti Főiskolára történő beiratkozás feltételeiről is. Egy év múlva, 1907 októberében ismét a fővárosban volt, és felvételi vizsgát tett. Ez volt az első gyakorlati lépése, hogy megvalósítsa festőművészi ábrándját. A tizennyolc éves, nagy reményekkel telt ifjú kudarcot vallott a vizsgán. A főiskolai regiszter bejegyzése árulkodik a történtekről.

 

A következő jelöltek sikertelen vizsgát tettek, avagy nem nyertek felvételt: ... Adolf Hitler, Braunau a. Inn, 1889. április 20, német, katolikus. Atyja közalkalmazott. 4 gimnáziumi osztály. Kevés fej. Próbarajz nem kielégítő.34

 

Egy év múlva Hitler ismét próbálkozott, ám rajzai ekkor olyan rosszak voltak, hogy még vizsgára sem engedték. Az ambiciózus fiatalember számára, mint később írta, ez derült égből történő villámcsapás volt: addig tökéletesen bizonyos volt abban, hogy sikeres lesz a vizsgája. A Mein Kampfban leírtak szerint ekkor Hitler magyarázatot kért a főiskola rektorától.

 

Ez az úriember arról biztosított, hogy az általam benyújtott rajzok vitathatatlanul bizonyítják alkalmatlanságomat a festészetre, s képességem nyilván az építészet területén mutatkozik meg; közölte, hogy az akadémia festőiskolájára nem juthatok be, és hogy az én helyem az építésziskola.35

 

Az ifjú Adolf hajlott a beleegyezésre, ám sajnálatára gyorsan kiderült, hogy érettségi bizonyítványának hiánya megakadályozhatja felvételét az építésziskolába.

Édesanyja eközben emlőrákban haldoklott, ezért Adolf visszatért Linzbe. Az iskolából történt kimaradása óta, már három éve Klara Hitler és a rokonság tartotta el, s most úgy tűnt, mindezt hiába tették. 1908. december 21-én, mialatt a város lassan karácsonyi díszeibe öltözött, Adolf Hitler édesanyja meghalt. Két nappal később férje mellé temették Leondingben. A tizenkilenc éves ifjú számára

 

ez rettenetes csapás volt... Apámat tiszteltem, de anyámat szerettem ... Halála hirtelen vetett véget minden magasra törő tervemnek ... A szegénység és a rideg valóság gyors döntésre kényszerített ... Azt a problémát kellett megoldanom, hogy valahogyan gondoskodjak saját megélhetésemről.36

 

Valahogyan? Szakmája nem volt. A kétkezi munkát mindig megvetette. Soha egy fillért nem próbált még munkával keresni. Mégsem félt a jövőtől. Rokonaitól elbúcsúzva kijelentette, hogy nem tér vissza addig, amíg sorsa jobbra nem fordul.

 

Kezemben egy ruhával és fehérneművel teli bőrönddel, szívemben pedig rettenthetetlen akarattal Bécs felé indultam. Én is azt reméltem kicsikarni a sorstól, amit apám ötven évvel korábban elért; magam is azt reméltem, hogy "valaki" lesz belőlem - de semmiképpen nem közalkalmazott!37

 

"ÉLETEM LEGSZOMORÚBB KORSZAKA"

 

Az 1909-1913 közötti négy esztendő az ifjú linzi hódító számára a balsors és nyomorúság négy évének bizonyult. Az utolsó néhány év során, mielőtt a Habsburgok megbuktak, és Bécs megszűnt Európa kellős közepén egy ötvenkétmilliós birodalom székesfővárosa lenni, a város a világ többi fővárosához képest egyedülállóan vidám és bájos hely volt. Nem csupán építészetében, szobrászatában és zenéjében, hanem lakosságának könnyed, örömhajhász, művelt szellemében is olyan barokk és rokokó szellemet sugárzott, amely teljességgel hiányzott Európa egyéb városaiból.

A kék Duna mentén, a Wienerwald sárga-zöld szőlőkkel tarkított erdős dombjai alatt fekvő Bécs természetes szépsége foglyul ejtette az odalátogatót, és azt hitette el a helybeliekkel, hogy a Gondviselés rendkívüli előnyöket biztosított számukra. Haydn, Mozart, Beethoven és Schumann zenéje töltötte be a levegőt: a tehetséges bécsi szerzők, az Európában ismert legnagyobb mesterek muzsikája. Az utolsó békeévek indián nyarában pedig Bécs szeretett fia, Johann Strauss vidám, fülbemászó keringői járták a várost. Egy ennyire szerencsés és a barokk életstílussal ily nagy mértékben átitatott nép számára maga az élet is egyfajta álomnak tűnt: a város népe a keringők és a bor, a kedélyes kávéházi társalgás, a zenehallgatás, az opera és az operett kitalált világának szemlélése közepette töltötte napjait és estéit; flörtöltek, udvaroltak, és idejük tekintélyes részét a gyönyöröknek és az álomvilágnak szentelték.

Igaz, a birodalmat kormányozni is kellett, fenn kellett tartani egy hadsereget és egy flottát, szükség volt a kommunikációs vonalak karbantartására, a kereskedelemre és a kétkezi munkára is. De kevesen túlóráztak Bécsben, sőt, egyáltalán kevesen dolgozták végig a munkaidőt.

E helyzetnek természetesen megvolt az árnyoldala is. Az összes többi nagyvároshoz hasonlóan Bécsben is éltek rosszul táplált, rongyokba öltözött és viskókban élő szegények. De Közép-Európa legnagyobb ipari városa és a birodalom fővárosa gazdag város volt, és valamennyi e gazdagságból egészen a szegényekig leszivárgott. Politikailag a nagy tömegű alsó középosztály tartotta kézben a várost; a munkásság nemcsak szakszervezeteket, hanem erős politikai pártot is szervezett magának: a Szociáldemokrata Pártot. A demokrácia lassan kiszorította a Habsburgok autokráciáját, a tömegek számára megnyílt az oktatás és a kultúra, úgy hogy amikor 1909-ben Hitler Bécsbe érkezett, még egy teljesen üres zsebű ifjúnak is lehetősége volt vagy beiratkozni egy felsőoktatási intézetbe, vagy munkával biztosítania tisztes megélhetését, és a milliónyi bérből és fizetésből élőhöz hasonlóan a fővárosi civilizáló bűvöletében éldegélni. Hiszen Hitler egyetlen barátja, a hozzá hasonlóan nincstelen és névtelen Kubizek is kezdett már nevet szerezni magának a Zeneakadémián!

Az ifjú Adolf azonban nem igyekezett bejutni az építésziskolába, amely még mindig nyitva állott előtte, holott nem rendelkezett érettségi bizonyítvánnyal: ide ugyanis a "különleges tehetséget" eláruló fiatalokat a nélkül is felvették. Ismereteink szerint azonban soha nem jelentkezett felvételre. Az sem izgatta, hogy szakmát tanuljon, vagy valamilyen rendszeres munkát vállaljon. Helyette inkább alkalmi munkákat végzett: havat lapátolt, szőnyeget porolt, csomagokat cipelt a Westbahnhof körül; esetenként néhány napot folyamatosan is dolgozott segédmunkásként egy-egy építkezésen. 1909 novemberében, nem egészen egy évvel azután, hogy "a sors elébe menve" Bécsbe érkezett, kénytelen volt kiköltözni a Simon Denk Gassén lévő bútorozott szobájából, s a következő négy évet tömegszállásokon, vagy a XX. kerületben, a Duna partján lévő Meldemannstrasse 27. szám alatt lévő, szinte ugyanolyan nyomorúságos férfiszálláson töltötte, éhségét pedig a város ingyenkonyháin csillapította.

Nem csoda, hogy majdnem húsz évvel később így írt:

 

Sajnálattal kell mondanom, hogy Bécs, az a város, amely oly sokak számára az ártatlan öröm kvinteszenciája, a vigadozók játszótere, az én számomra semmi egyéb, mint életem legszomorúbb periódusának élő emléke.

E város még ma is csupán szomorú gondolatokat kelt bennem. E phaiák város neve az én számomra öt év nélkülözést és nyomorúságot jelent; öt olyan évet, amely során kénytelen voltam előbb napszámosként, majd névtelen festőként dolgozni - olyan valóban szerény megélhetésért, amely még napi éhségem csillapítására sem volt soha elegendő.38

 

Emlékei szerint ebben az időszakban állandóan éhes volt:

 

Akkoriban az éhség volt hűséges testőröm: soha egy pillanatra sem hagyott el, és mindenemből elvette a maga részét. E kíméletlen barát társaságában életem folyamatos küzdelem volt.39

 

Éhsége mindazonáltal soha nem késztette olyan túlzásra, hogy állandó munkát keressen magának. Amint azt a Mein Kampfban világosan kifejezi, őt is rágta a tipikus kispolgári félelem, hogy visszacsúszik a proletariátus, a kétkezi munkások sorai közé - később majd e félelmet használja ki a Nemzetiszocialista Pártnak az addig vezető nélküli, rosszul fizetett, elhanyagolt tisztviselői réteg széles alapjaira történő felépítéséhez: e tisztviselők milliói azzal az illúzióval áltatták magukat, hogy ők legalább társadalmi szinten magasabban állnak a munkásoknál.

Bár Hitler azt mondja, hogy megélhetését legalábbis részben névtelen festőként teremtette elő, e munkájáról semmiféle részletet nem közöl önéletrajzában, ahol csupán annyit jegyez meg, hogy 1909-10-ben annyira javított helyzetén, hogy nem kellett többé közönséges munkásként dolgoznia.

"Ekkorra már - írja Hitler - önállóan dolgoztam, mint rajzoló és akvarellfestő."40

Ez az információ kissé félrevezető, mint annyi más önéletrajzi jellegű kitétel a Mein Kampfban. Bár akkori ismerőseinek tanúsága alig tűnik megbízhatóbbnak, elég apró töredéket rakosgattak össze már ahhoz, hogy valószínűleg pontosabb és minden bizonnyal teljesebb képet kapjunk emberünkről.*

-----

*Ld. Josef Greiner: Das Ende des Hitler-Mythos. A szerző a bécsi évek során Hitler személyes ismerőse volt. Ld. még Rudolf Olden: Hitler the Pawn c. művét, amelyben többször megnyilatkozik egy Szudéta-vidéki csavargó, Reinhold Hanisch, aki egy ideig Hitler szobatársa volt, s képeit is árulta. Idézi Hanisch-t Konrad Heiden is a Der Führer c. művében, ahol például közli a bírósági iratokat arról a perről, amelyet Hitler indított a csavargó ellen, aki állítólag becsapta őt egy eladott festménye után járó pénzzel.

Annyi eléggé bizonyosnak látszik, hogy Adolf Hitler soha nem volt szobafestő, amivel politikai ellenfelei csúfolták, legalábbis semmiféle bizonyíték nem létezik arra, hogy valaha is űzte volna e foglalkozást. Ténylegesen úgy volt festő, hogy darabos, apró bécsi városképeket festett, rendszerint a város valamely nevezetességéről: a Szent István-dómról, az Operaházról, a Burgtheaterről, a schönbrunni palotáról vagy a schönbrunni park római romjairól. Ismerősei szerint régebbi művekről másolta képeit; valószínű, hogy nem tudott természet után festeni. Munkái meglehetősen modorosak és élettelenek, olyanok, mint egy kezdő építész durva és műgond nélkül odavetett vázlatai; a ritkán előforduló emberi alakok oly rosszak, hogy karikatúrákra emlékeztetik a nézőt. Megtaláltam egy saját feljegyzésemet, amelyet azután készítettem, hogy végiglapoztam egy Hitler eredeti vázlataival teli mappát: "Kevés arc. Durva. Egyikük mint egy kísértet." Heiden szerint pedig az alakok "úgy állnak, mint apró, kitömött zsákok a magas, fenséges paloták előtt".41

E szánalmas művekből Hitler bizonyára több százat adott el kiskereskedőknek boltjaik falának díszítésére, képkereskedőknek a kiállított üres képkeretek betöltésére, és bútorkészítőknek, akik a korabeli bécsi szokások egyikének megfelelően néha ilyesmit tűztek az olcsó szófák és székek hátára. Hitler képes volt még ennél is kommerszebb dolgokra. Boltosok részére gyakran rajzolt plakátokat, amelyeken olyan termékeket reklámozott, mint például a Teddy-féle izzadsággátló púder. Bizonyára a karácsony előtti pénzszerzés szándékával készítette azt a plakátot, amely egy színes gyertyákat áruló Mikulást ábrázol. Egy másik ilyen plakáton a Szent István-székesegyház Hitler által fáradhatatlan gyakorisággal másolt gótikus tornya emelkedik ki egy szappanhegyből.

Ennyi volt hát mindama eredmény, amelyet Hitler a művészet terén elért, mégis élete végéig művésznek tekintette magát.

E csavargó bécsi évek során bizonyosan bohém külleme volt. Akkori ismerői később felidézték hosszú, kopott,

fekete télikabátját, amely a bokájáig ért, és kaftánra emlékeztetett: egy magyar zsidó használtruha-kereskedőtől kapta, aki szintén ott lakott azon a lehangoló férfiszálláson, és összebarátkozott vele. Emlékeztek zsíros, fekete keménykalapjára, amit egész évben hordott, összetapadt hajára, amit lefésült a homlokára, ugyanúgy, mint a későbbi években, hátul pedig rendetlenül lógott szennyes gallérjáig: úgy látszik, ritkán jutott hajvágáshoz vagy borotváláshoz, így állát és arcát rendszerint elborította a kezdődő szakáll fekete borostája. Ha hihetünk Hanischnak, akiből később valami művészféle vált, Hitler külleme "egy jóravaló emberek között ritkán előforduló jelenésre" emlékeztetett.42

A vele együtt élő hajótörött fiatalok némelyikétől eltérően nem volt semmilyen ifjúkori szenvedély rabja. Nem ivott, nem dohányzott, nem udvarolt - amennyire tudhatjuk, ez utóbbinak az oka nem valamiféle eltévelyedés volt, hanem a beleivódott szégyellősség.

"Úgy hiszem, akkori ismerőseim különcnek tartottak" jegyezte meg Hitler később a Mein Kampfban, ahol egyébként ritkán villan meg a humor.43

A tanárokhoz hasonlóan ezek az ismerősök is visszaemlékeztek az arcát uraló erős, rezzenetlen tekintetére, ami a mosdatlan csavargó nyomorúságos egzisztenciájával össze nem illő, a személyiségébe mélyen beágyazódott különleges vonásról árulkodott. Azt is felidézték, hogy a fizikai munkára való minden lustasága ellenére a fiatalember falta a könyveket: olvasással töltötte napjai és estéi jó részét.

 

Akkoriban rengeteget olvastam, és alaposan. Amikor éppen nem dolgoztam, minden szabad időmben a tanulmányaimmal foglalkoztam. Néhány év alatt így teremtettem meg annak a tudásnak az alapjait, amelyből máig is merítek.44

 

A Mein Kampfban hosszasan értekezik az olvasás művészetéről.

 

"Olvasás" alatt persze lehet, hogy valami egészen mást értek, mint az úgynevezett "értelmiség" átlagos képviselője.

Ismerek embereket, akik rengeteget "olvastak"... mégsem nevezném őket "olvasott" embereknek ... Igaz, hogy nagy tömegű tudás birtokában vannak, ám agyuk képtelen a befogadott anyag rendezésére és regisztrálására ... Az olyan ember azonban, aki ismeri az olvasás művészetét, ösztönösen és azonnal meglátja olvasmányában azt, amire szerinte érdemes lesz tartósan emlékezni, vagy mert megfelel a céljának, vagy pedig mert általában fontos ismeret ... Az olvasás művészete, csakúgy, mint a tanulásé: ... a lényeg megőrzése és a lényegtelen elfeledése.* ... Csak az ilyen olvasásnak van értelme és

-----

*kiemelés Hitlertől

célja ... E tekintetben bécsi korszakom különösen termékeny és értékes volt.45

Vajon milyen tekintetben? Hitler válasza: olvasmányaiból és Bécs szegényei és kitaszítottjai közt zajló saját életéből mindent megtanult, amire később szüksége lehet.

 

Legkeményebb, bár legalaposabb iskolám Bécs volt és maradt. Félig gyermekként tettem be a lábam e városba, s nyugodt, komoly férfivá éretten távoztam belőle.

Ebben az időben formálódott meg bennem egy olyan világkép és filozófia, amely minden cselekedetem gránitkemény alapjává vált. Amióta ezt megalkottam, keveset kellett tanulnom, és semmit nem kellett megváltoztatnom benne.46

 

Mit tanult hát a kemény pofonok iskolájában, amelyeket Bécs oly bőkezűen osztogatott? Milyenek voltak azok az elmondása szerint lényegileg mindvégig változatlanul maradó eszmék, amelyeket olvasmányaiból és tapasztalataiból szűrt le? Még a legfelületesebb vizsgálat során is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek felettébb lapos és toldott-foldott, gyakran groteszk és abszurd, furcsa előítéletekkel mérgezett eszmék voltak. Épp ilyen nyilvánvaló azonban az is, hogy ezek az eszmék ugyanolyan fontosak történetünk szempontjából, mint amilyen fontosak voltak a világ számára is, mivel részét képezték annak az alapnak, amire ez a könyvmoly és csavargó nemsokára építeni kezdte a Harmadik Birodalmat.

 

ADOLF HITLER BIMBŰZŰ ESZMÉI

 

Egyetlen kivételtől eltekintve ezek az eszmék nem sajátjai voltak, hanem nyers állapotukban a huszadik század első éveiben Ausztriában zajló politika és közélet kavargó örvényéből csipegette fel őket. A Duna menti monarchia emésztési zavarokban haldoklott. A német ajkú osztrák kisebbség évszázadok óta uralkodott a tucatnyi nemzetiségből álló, soknyelvű birodalomban, rányomva nyelve és kultúrája bélyegét. 1848 óta azonban uralma gyengülőben volt. A kisebbségeket nem tudta magába olvasztani. Ausztria nem bizonyult a népek olvasztótégelyének. Az 1860-as években elszakadtak az olaszok, 1867-ben pedig az úgynevezett dualista monarchia létrehozásával a magyarok egyenlővé váltak a németekkel. Most pedig, a huszadik század kezdetén a különféle szláv népek: a csehek, szlovákok, szerbek, horvátok és mások követeltek egyenlőséget és legalábbis nemzeti autonómiát. Az osztrák politikai életet eluralta a nemzetiségek elkeseredett civakodása.

De ez még nem volt minden. Társadalmi forrongás is létezett, amely gyakran átütött a nemzetiségek küzdelmén. A választójoggal nem rendelkező alsóbb osztályok választójogot követeltek, a munkások pedig a szakszervezeti szervezkedés jogához és a sztrájkjoghoz ragaszkodtak, ám sztrájkjaikkal nemcsak magasabb béreket és jobb munkafeltételeket akartak

elérni, hanem politikai célokat is. És lőn: egy általános sztrájk végül meghozta a férfiak általános választójogát, ezzel pedig véget vetett az ausztriai németek politikai dominanciájának, hiszen ők a lakosságnak csupán egyharmad részét alkották a birodalom osztrák felében.

E fejlemények elkeseredett ellenérzést váltottak ki Hitlerből, a fiatal linzi német-osztrák nacionalistából. Úgy vélte, a birodalom "bűzös mocsárba" süllyed, s csak akkor menthető meg, ha az uralkodó faj, a németek újból érvényesítik régi abszolút hatalmukat. A nem német fajok, kiváltképp a szlávok, és mindenek felett a csehek, alantas népek. A németek dolga, hogy vaskézzel kormányozzák őket. A parlamentet fel kell oszlatni, és véget kell vetni ennek az egész demokratikus "értelmetlenségnek".

Hitler maga nem vett részt a politikában, ám élénk érdeklődéssel figyelte a régi Ausztria három legnagyobb pártja: a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták és a pángermán nacionalisták tevékenységét. Ekkoriban történt, hogy az ingyenkonyhák eme elhanyagolt külsejű törzsvendégének agyában ébredezni kezdett az a politikai éleselméjűség, amely lehetővé tette a számára, hogy megdöbbentő világossággal lássa a korabeli politikai mozgalmak erős és gyenge pontjait, és amely később, miután beérett, Németország legmesteribb politikusává avatta Hitlert.

A szociáldemokraták pártjával szemben már kezdettől vad gyűlölettel viseltetett. "Leginkább a germanizmus fenntartásáért vívott küzdelemmel szembeni ellenséges hozzáállását találtam visszataszítónak, és azt, hogy milyen szégyenletesen udvarol a szláv 'elvtársnak'" - írta. "... Néhány hónap alatt elérkeztem oda, ahová egyébként évtizedekig tartott volna az út: megismertem egy társadalmi erénynek és testvéri szeretetnek álcázott dögvészes kurvát*."47

-----

*E jelzős szerkezet kimaradt a Mein Kampf második és összes többi kiadásából; helyébe a "dögvész" főnév került.

Mégis elég értelmes volt már ahhoz, hogy elnyomja magában a munkásosztály eme pártjával szembeni dühét, s inkább gondosan megvizsgálja népszerűségének okait. Több ilyen okot fedezett fel, amelyekre évekkel később visszaemlékezve felhasználja majd vizsgálódásának eredményeit a Német Nemzeti Szocialista Párt kiépítésekor.

A Mein Kampfban elmeséli, hogy egy napon tanúja volt a bécsi munkások tömeges felvonulásának. "Közel két órán át álltam ott, s figyeltem visszafojtott lélegzettel, amint a gigantikus emberkígyó lassan kanyarogva elhalad mellettem. Végül elfojtott nyugtalansággal eltávoztam onnan, és hazafelé sétáltam."48

Otthon nekilátott a szociáldemokrata sajtó olvasásának, tanulmányozni kezdte a szociáldemokrata vezérek beszédeit, a szervezet felépítését, elgondolkodott a szociáldemokrata párt pszichológiáján és politikai technikáin, végül megforgatta magában a kapott eredményeket. Három olyan következtetésre jutott, amely megmagyarázta számára a szociáldemokraták sikerét: tudják, hogyan kell tömegmozgalmat teremteni, amely nélkül mit sem ér egy politikai párt; megtanulták a propaganda művészetének alkalmazását a tömegek előtt; végül pedig ismerték a használati értékét annak, amit ő "lelki és fizikai terrornak" nevezett.

E harmadik következtetést ugyan bizonyos, hogy az ifjú Hitler téves megfigyelésekre alapozta, és saját hatalmas előítéleteiből sűrítette egybe, ezzel együtt azonban mélyen érdekelni kezdte a dolog. Tíz év sem telik el, máris neki fog látni, hogy saját céljaira alkalmazza.

 

Megértettem a gyalázatos lelki terrort, amelyet e mozgalom gyakorol, kiváltképpen a burzsoáziával szemben, amely sem erkölcsileg, sem szellemileg nem képes ellenállni az ilyen támadásoknak; adott jelre a hazugságok és torzítások valóságos össztüzét zúdítják az éppen legveszélyesebbnek tűnő ellenfélre, amíg csak a megtámadott személyek már nem bírják tovább idegekkel ... E taktikát az összes emberi gyengeségek precíz kalkulációjára alapozzák, s eredménye a szinte matematikai bizonyosságú siker ...

Ugyanígy megértettem az egyénnel és tömegekkel szembeni fizikai terror fontosságát ... Mert amíg támogatóik a saját ügyük igazolását látják diadalra jutni a kivívott győzelemben, addig a legyőzött ellenfél a legtöbb esetben feladja a bármely további ellenállás sikerébe vetett reményt.49

 

Soha még nem született ennél pontosabb elemzés a Hitler által később kifejlesztett náci taktikáról.

Két politikai párt vonzotta erősen a zöldfülű Hitlert Bécsben, s növekvőfélben lévő éles, hűvös elemzőkészsége birtokában mindkettőt vizsgálat alá vetette. Mint mondja, először a Pángermán Nacionalista Párttal szimpatizált, amelyet Georg Ritter von Schönerer alapított. Hitler családjához hasonlóan Schönerer is az alsó-ausztriai Spital környékéről származott. Pángermánjai ebben az időben éppen a németek felsőbbségének megőrzéséért vívták elkeseredett utóvédharcukat a soknemzetiségű birodalomban. Bár Hitler "mély gondolkodónak" tartotta Schönerert, s lelkesen tette magáévá annak erőszakos nacionalista, antiszemita, antiszocialista, a Németországgal való uniót és a Habsburgokkal, valamint a Szentszékkel szembeni ellenállást hirdető programját, mégis gyorsan felmérte a párt sikertelenségének okait:

"E mozgalom nem megfelelő mértékben vette figyelembe a társadalmi probléma fontosságát, ez pedig a nép valóban militáns tömegeinek a támogatásától fosztotta meg; bekerülése a parlamentbe megfosztotta hatalmas lendületétől, és megterhelte az ezen intézményre jellemző minden gyengeséggel; számtalanul sokat eltántorított tőle a nemzet legjobbnak nevezhető elemei közül a katolikus egyház elleni küzdelme ..."50

Noha németországi hatalomra kerülésekor Hitler majd elfelejti, a Mein Kampfban még hosszan és nyomatékkal fejtegeti a bécsi évek során megtanult egyik leckét: politikai párt számára hasztalan próbálkozás szembeszegülni az egyházakkal. "Függetlenül attól, hogy mennyi kritizálni való akadt bármelyik vallási felekezetben, egy politikai párt egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől azt a tényt, amire minden korábbi történelmi tapasztalatunk tanít: tisztán politikai pártnak soha nem sikerült vallási megújulást teremtenie"51 - írja annak magyarázatául, hogy miért volt taktikai hiba Schönerer Los von Rom (El Rómától!) mozgalma.

Hitler azonban azt tartotta a pángermánok legnagyobb hibájának, hogy nem tudták felrázni a tömegeket, sőt még csak meg sem értették az átlagemberek lelkét. Abból, ahogyan később újrafogalmazza a fejében ekkor, alig felnőtt korában formálódó eszméket, nyilvánvaló, hogy számára ez volt a kardinális hiba. Ő nem fog ugyanebbe beleesni, amikor majd megalapítja saját politikai mozgalmát!

A pángermánoknak volt még egy olyan tévedésük, amelyet Hitler el akart kerülni: a nemzet erős, tekintéllyel rendelkező intézményei közül egyet sem tudtak megnyerni maguknak: sem az egyházat, sem a hadsereget, sem a kabinetet, de még az államfőt sem. A fiatalember jól látta, hogy amennyiben egy politikai párt nem szerez ilyen támogatást, akkor nehéz lesz hatalomra kerülnie, ha ugyan egyenesen nem lehetetlen. 1933. sorsdöntő januári napjaiban Berlinben Hitler épp e támogatás megszerzésében tanúsított kellő ravaszságot: egyedül ez tette lehetővé azt, hogy ő és nemzetiszocialista pártja megszerezze az uralmat egy nagy nemzet felett.

Hitler idejében Bécsben egyetlen olyan politikai vezető volt, aki megértette ezt, sőt annak a szükségszerűségét is, hogy egy pártot a tömegekre kell felépíteni. Ez a vezető Bécs polgármestere s egyben a keresztényszocialista párt vezetője, dr. Karl Lüger volt, aki nagyobb politikai mentorává vált Hitlernek, mint bárki más. Bár sohasem találkoztak, Hitler szemében mindig "a valaha élt legnagyobb német polgármester" maradt, "nagyobb államférfi, mint a kor összes úgynevezett 'diplomatája'... Ha dr. Karl Lüger Németországban élt volna, népünk legnagyobb elméi közé sorolták volna."52

Annyi bizonyos, hogy kevés hasonlóság létezett a későbbi Hitler és a bécsi alsó középosztálynak e nagydarab, nyers modorú, jókedvű bálványa között. Igaz, hogy Lüger olyan párt fejeként vált a legerősebb ausztriai politikussá, amely az elégedetlen kispolgárság soraiból szerveződött, és mint később majd Hitler is, durva antiszemitizmusból kovácsolt politikai tőkét magának. Lüger azonban, aki szerény körülmények közül küzdötte fel magát, és a munka mellett egyetemet is végzett, jelentős intellektuális képességekkel rendelkezett; ellenfelei, még a zsidók is, készséggel elismerték, hogy szíve mélyén tisztességes, lovagias, nagylelkű és toleráns férfi. Stefan Zweig, a kitűnő osztrák zsidó író, aki Bécsben épp ekkoriban volt felcseperedőben, tanúsította, hogy Lüger soha nem engedte meg saját hivatalos antiszemitizmusának, hogy megakadályozza őt a zsidókkal szembeni segítőkész, barátságos magatartásban. "Alatta a városi adminisztráció tökéletesen igazságos, sőt tipikusan demokratikus volt" írja Zweig. "... A zsidók, akik megremegtek az antiszemita párt győzelmének hírére, ugyanolyan jogokkal és megbecsülésben éltek tovább, mint mindig."53

Ez nem tetszett az ifjú Hitlernek. Szerinte Lüger túlságosan engedékeny volt, és nem vette komolyan a zsidók faji problémáját. Hitler nehezményezte, hogy a polgármester nem teszi magáévá a pángermanizmust, és szkeptikus volt katolikus klerikalizmusával és a Habsburgokhoz való hűségével kapcsolatban is. Hiszen az idős Ferenc József nem tagadta-e meg kétszer is, hogy szentesítse Lüger polgármesterré választását?

Végül azonban Hitler is kénytelen volt elismerni a géniuszát ennek az embernek, aki tudta, hogyan kell elnyerni a tömegek támogatását, megértette a kor társadalmi problémáit, és ismerte a propaganda, valamint a szónoklat fontosságát a tömegek befolyásolásában. Hitler csodálattal adózott annak a módnak, ahogyan Lüger a hatalmas katolikus egyházzal bánik: "politikáját végtelen ravaszsággal alakította." Lüger ezen kívül még "gyorsan használt ki minden rendelkezésre álló lehetőséget arra, hogy megszerezze a régóta fennálló intézmények támogatását, s ezzel mozgalmát a hatalom e régi forrásai által a lehető legnagyobb előnyhöz juttassa."54

Źme hát dióhéjba foglalva azok az eszmék és technikák, amelyeket Hitler később maga is felhasznált saját politikai pártja felépítésében és németországi hatalomra juttatásában. Annyiban volt eredeti, hogy ő volt az egyetlen olyan jobboldali politikus, aki ezeket vetette be az első világháború utáni német politika színpadán. A nacionalista és konzervatív pártok között egyedül a náci mozgalom szerzett ekkor tömegtámogatást, amelynek birtokában később megszerezte magának három "régóta fennálló intézmény": a hadsereg, a köztársasági elnök és a gazdaság vezető köreinek támogatását is, amely Németország kancellári székébe juttatta Hitlert. Hasznosnak bizonyult hát a Bécsben tanult lecke!

Dr. Karl Lüger briliáns szónok volt, a pángermán pártnak azonban nem voltak hatékony orátorai. Hitler, aki ezt észrevette, a Mein Kampfban nyomatékkal említi a szónoklat fontosságát a politikában:

 

Az az erő, amely a történelemben a legnagyobb vallási és politikai lavinákat indította útjára, emberemlékezet óta mindig is a kimondott szó mágikus ereje volt, és egyedül azé.

Az emberek széles tömegeit csakis a beszéd ereje képes megmozdítani. Minden nagy mozgalom népmozgalom, az emberi szenvedélyek és érzelmek vulkánkitörése, amelyet vagy a nyomorúság kegyetlen istennője, vagy a tömegek közé szórt szózsarátnokok váltanak ki, nem pedig az irodalmi esztéták és a szalonhősök limonádészerű ömlengései.55

 

Ténylegesen az ifjú Hitler ugyan nem vett részt az ausztriai pártpolitikai életben, szónoki képességeit azonban már csiszolgatni kezdte a tömegszállások, népkonyhák és utcasarkok közönségén. E sorok írója, aki később személyesen hallotta a Führer legtöbb nagy beszédét, maga is tanúsíthatja, hogy e képessége folytán Hitler a két háború közötti Németország legtehetségesebb szónokává fejlődött, s megdöbbentő sikereihez nagy mértékben járult hozzá szónoki tehetsége.

 

Végül pedig Hitler bécsi élményei közt a zsidókat is meg kell említenünk. Mint mondja, Linzben kevés zsidó élt. "Nem emlékszem arra, hogy apám életében otthon egyszer is hallottam volna ezt a szót." A gimnáziumban volt ugyan egy zsidó fiú, "de nem gondoltunk a dologgal ... sőt még németeknek is tartottam őket."56

Hitler gyermekkori barátja szerint ez nem igaz. "Amikor először találkoztam Adolf Hitlerrel," írja August Kubizek az együtt töltött linzi napokról, "antiszemitizmusa már határozottan kifejlődött ... Hitler már megrögzött antiszemitaként ment Bécsbe. És noha bécsi tapasztalatai esetleg megerősíthették érzésében, annyi bizonyos, hogy nem azok váltották ki belőle."57

"Azután Bécsbe érkeztem" - írja Hitler.

 

Benyomásaim tömegével elfoglalva ... saját nehéz sorsom nyomása alatt eleinte nem nyertem bepillantást e gigantikus városban élő emberek belső rétegződésébe. Bár abban az időben Bécs kétmillió lakója közül kétszázezer volt a zsidó, nem láttam őket ... A zsidót akkor még csak a vallása jellemezte számomra, ennélfogva az emberi tolerancia alapján állva ebben az esetben is ugyanúgy elutasítottam a vallási támadásokat, mint máskor. A bécsi antiszemita sajtó hangneme következésképpen egy nagy nemzet kulturális hagyományaihoz méltatlannak tűnt a számomra.58

 

Saját elmondása szerint Hitler egy napon a belvárosban sétált, amikor "hirtelen egy fekete kaftános, fekete pajeszos jelenés jött szembe az utcán. Zsidó ez? - volt az első gondolatom, mert annyi biztos, hogy Linzben nem így néztek ki. Lopva, óvatosan figyeltem ezt a férfit, ám minél hosszabban bámultam idegenszerű arcát, s vizsgáltam vonásról vonásra, eredeti kérdésem annál határozottabban öltött bennem új formát: - Német ez?"59

Hitler válaszát könnyen kitalálhatjuk. Ő ugyan azt állítja, hogy a kérdés megválaszolása előtt úgy döntött: "könyvek segítségével próbálom meg eloszlatni kételyeimet." Beletemetkezett hát az akkoriban Bécsben roppant kelendő antiszemita irodalomba. Utána kiment az utcára, hogy közelebbről vizsgálhassa a "jelenséget". "Bárhová mentem," mondja, "zsidókat kezdtem látni, s minél többet láttam belőlük, annál élesebben elkülönültek szememben az emberiség többi részétől ... Később gyakran felkavarodott a gyomrom e kaftános népség szagától."60

A következőkben, mint mondja, felfedezte "e 'kiválasztott nép' erkölcsi szennyfoltját ... Létezett-e bármely formája a mocsoknak vagy feslettségnek, kiváltképp a kulturális életben, amelyben legalább egy zsidó ne lett volna benne? Ha még óvatosan vágta is fel az ember az ilyen tályogot, ebben is, mint a nyű a rothadó húsban, ott volt a hirtelen fénytől gyakorta meglepetten pislogó biboldó!" Elmondása szerint úgy találta, hogy a zsidók nagy mértékben uralják a prostitúciót és a leánykereskedelmet. "Jeges borzongás futott végig a hátamon, amikor először ismertem fel a zsidót, mint a nagy város mocskában folyó eme visszataszító bűnözés kőszívű, szégyentelen és számító irányítóját."61

Hitlernek a zsidókkal kapcsolatos szóáradatában jókora mennyiségű morbid szexualitás húzódik meg. Ez ugyanúgy jellemző volt a korabeli bécsi antiszemita sajtóra, mint később az obszcén nürnbergi hetilapra, a Der Stürmerre, amelynek kiadója Hitler egyik kedvenc cimborája: Frankónia náci főnöke, Julius Streicher volt, közismerten ferde hajlamú alak, az egyik leggusztustalanabb figura a Harmadik Birodalomban. A Mein Kampfban sok vaskos célzás van a vérük meghamisításának céljával fiatal keresztény leányokat elcsábító faragatlan zsidókról. Hitler ilyesmiket képes leírni: "rémálommal felérő vízió, amelyben leányok százezreit csábítják el visszataszító, görbe lábú zsidó korcsok." Rudolf Olden mutatott rá arra, hogy Hitler antiszemitizmusának egyik gyökere esetleg a saját elgyötört szexuális irigysége volt. Bécsi tartózkodása idején húszas évei elején járt, tudomásunk szerint mégsem volt semmiféle női kapcsolata.

"Fokozatosan gyűlölni kezdtem őket ..." mondja Hitler. "Számomra ez volt a legnagyobb lelki megindulás, amelyet valaha át kellett élnem. Megszűntem reszketeg térdű kozmopolita lenni, s antiszemitává váltam."62

Az is maradt, vakon és fanatikusan, egészen a keserű végig; még a halála előtt néhány órával írott utolsó testamentumában is végső kirohanást intézett a zsidók ellen, miszerint ők a felelősek az általa kirobbantott háborúért, amely most őt és a Harmadik Birodalmat pusztítja el. E lángoló gyűlölet, amely később oly sok németet megfertőzött ama birodalomban, végül olyan rettenetes és akkora mértékű mészárláshoz vezetett, amely az emberiség fennmaradásának legvégéig éktelenkedő rút sebhelyet hagy a civilizáció arcán.

 

1913 tavaszán Hitler örökre távozott Bécsből. Németországba ment: mint mondja, a szíve mindig is ott volt. Huszonnégy esztendős volt; önmaga kivételével mindenki más szemében bizonyára teljes csődnek tűnt az élete. Nem lett belőle sem festő, sem építész. Amennyire mások megítélhették, semmi nem lett belőle: csavargóvá vált, bár igaz, hogy különc, könyvmoly csavargó volt. Barátok, család, munka, otthon híján két dologgal rendelkezett: kiolthatatlan önbizalommal és mély, égő küldetésérzettel.

Ausztriából valószínűleg azért távozott, hogy megússza a katonai szolgálatot.* Nem gyáva volt, hanem utálta a

-----

*1910, azaz huszonegy éves kora óta hadköteles volt. Heiden szerint bécsi évei alatt az osztrák hatóságok nem találták. Végül Münchenben bukkantak rá, és utasították, hogy jelenjen meg a sorozáson Linzben. A Das Ende des Hitler-Mythos c. művében Josef Greiner közli a Hitler és a katonai hatóságok közötti levelezés egy részét, amelyben Hitler tagadja, hogy a szolgálat alól akart volna kibújni a Németországba történő távozásával. Az útiköltség hiányára hivatkozva kérte, hogy a Münchenhez közel lévő Salzburgban vehessen részt a sorozáson. Az ott 1914 február 5-én végzett orvosi vizsgálat során gyenge egészségi állapota miatt katonai és segédszolgálatra egyaránt alkalmatlannak találták; valószínűleg még mindig nem volt rendben a tüdeje. Később a Németországban emelkedő csillagú Hitlert bizonyára nyomasztotta, hogy annak idején nem jelentkezett katonai szolgálatra addig, amíg csak huszonnégy évesen rá nem talált a hatóság. Greiner igazol egy olyan történetet, amely berlini tartózkodásom alatt közszájon forgott a náciellenes körökben. Eszerint 1938-ban, amikor német csapatok szállták meg Ausztriát, Hitler parancsot adott a Gestapónak, hogy keressék elő a katonai szolgálatával kapcsolatos hivatalos okmányokat. Linzben a Führer növekvő dühe ellenére hiába kutatták végig a nyilvántartást. A papírokat az önkormányzat egyik képviselője emelte ki, s a háború után megmutatta őket Greinernek.

gondolatát is annak, hogy zsidókkal, szlávokkal és a birodalom egyéb nemzetiségeinek képviselőivel szolgáljon együtt. A Mein Kampfban azt állítja, hogy 1912 tavaszán ment Münchenbe, ez azonban tévedés. Egy rendőrségi nyilvántartás szerint 1913 májusáig Bécsben tartózkodott.

Ő maga felettébb grandiózus érveket hoz fel Ausztria

elhagyásának indokául:

 

Folyamatosan nőtt a Habsburg állammal szembeni belső ellenérzésem ... Visszataszítónak találtam a fajok ama halmazát, amelyet a főváros mutatott elém, ezt a csehekből, lengyelekből, magyarokból, ruténekből, szerbekből, horvátokból álló egész keveréket, s mindenhol ott volt az emberiség örök gombafertőzése: a zsidók, és még több zsidó! Az én szememben az óriási város a faji szennyezés megtestesülésének tűnt ... Minél tovább éltem e városban, annál nagyobbra növekedett gyűlöletem az idegen népkeverék ellen, amely már korhasztani kezdte a német kultúra eme ősi helyszínét ... Mindezen okokból egyre erősebben és erősebben hajtott a vágyódás, hogy oda menjek végre, ahová titkos gyermekkori vágyam és titkos szeretetem vonzott.63

 

Abban az általa annyira szeretett országban olyan sors várt rá, amelyet akkor még a legvadabb álmaiban sem képzelhetett volna el. Akkor is, és még hosszú ideig, egészen nem sokkal kancellárrá válása előttig jogilag külföldinek, osztráknak számított a Német Birodalomban. Csak úgy tudjuk megérteni Hitlert, ha számba vesszük, hogy osztrák volt, aki a Habsburg birodalom összeomlása előtti utolsó évtizedben vált nagykorúvá, nem sikerült gyökeret vernie ama birodalom civilizált fővárosában, magáévá tette e főváros akkori németajkú szélsőségeseinek minden abszurd előítéletét és gyűlölködését, és képtelen volt felfogni azt, ami tisztességes, becsületes és tiszteletre méltó volt honfitársainak túlnyomó többségében, legyenek azok csehek, zsidók vagy németek, szegények vagy gazdagok, művészek vagy iparosok. Kétséges, hogy bármiféle északról, vagy nyugatról,

a Rajna-vidékről, Kelet-Poroszországból, vagy akár délről, Bajorországból jött német vérében és agyában bármilyen lehetséges élményhalmaz létre tudta volna hozni az összetevőknek pontosan azt az együttesét, amely Adolf Hitlert végül ilyen magasra repítette. Volt benne persze egy jó adag kiszámíthatatlan zsenialitás is.

1913 tavaszán azonban zsenije még nem mutatkozott meg.

Csakúgy, mint Bécsben, Münchenben sem volt sem pénze, sem barátja, sem rendszeres munkája. Majd 1914 nyarán eljött a háború, s sokmillió mással őt is magával ragadta. 1914 augusztus 3-án Hitler III. Lajos bajor királynál kérvényezte, hogy önkéntesként jelentkezhessen egy bajor ezredbe. Az engedélyt megkapta.

Ez égből jött lehetőség volt. A fiatal csavargó most nem csak azt a szenvedélyét elégíthette ki, hogy szeretett választott hazáját szolgálhassa annak hite szerint a létezésért folytatott harcában ("lenni vagy nem lenni"), de ezzel oda is hagyhatta személyes sorsának minden kudarcát és csalódását.

A Mein Kampfban így ír erről: "Számomra ezek az órák a megszabadulást hozták az ifjúságom napjaiban rám nehezedő ínségből. Nem szégyellem azt mondani, hogy a pillanat lelkesedésétől elragadtatva térdre ereszkedtem, s szívem mélyéről köszöntem meg a mennynek a szerencsét, hogy éppen most élhetek ... Számomra is, mint minden német számára, életem legemlékezetesebb időszaka kezdődött. E gigászi küzdelem eseményeihez hasonlítva az egész múlt a feledésbe süllyedt."64

Hitler múltja, minden rongyosságával, magányával és csalódásával együtt mindörökre egy sötét sarokba került, ám szintúgy mindörökre szóló érvénnyel formálta meg az ifjú szellemét és jellemét. A háború, amely mostantól milliók számára a halált hozza el, őneki huszonöt évesen azt jelentette, hogy újrakezdheti az életét.